FelkapottNovella

Novella – A lovászat bezárt – 3. rész

A   L O V Á S Z A T   B E Z Á R T

írta: Matuszka Máté

3.

Csak pár emlékem marad a becsapódásról. Tudom, hogy nagyon sokat pörögtem a földön, és azt is, hogy a hátamra érkeztem végül, és nagyon sokáig néztem felfelé az égre. A felhőket figyeltem, meg a közöttük csapkodó villámokat. Még arra is emlékszem, hogy a ló ideszédelgett hozzám, megnézni, mi van velem. Vagy csak úgy erre vetette a véletlen. A sörénye az égnek állt, a testén pedig lilás színnel dagadtak ki az erek; tipikus villámcsapás esete. Szegény nagy szemekkel nézegetett körbe, azt sem tudta, mi van.

Nem tudom, mikor találtak meg.

Otthon ápolnak. Bálint doktornő megállapítja, hogy majdnem minden csontomat eltörtem.

– Bár Gabinál ez nem meglepő – tesz újabb megállapítást, de mert látja, hogy mind csodálkozva nézünk rá. – Vagy még egyetlen kollégám sem mondta volna? Gabi madárcsontozatú. Az ő csontjai is üregesek, mint egy… madárnak. És ezért nagyon könnyűek. Még sosem vették észre?

Szüleim a fejüket rázzák, én azonban bólintanék, már ha tudnék, és ha nem lennék tetőtől-talpig gipszben. Már nem egyszer felfújt a szél a házunk tetejére, szóval mindig is gyanítottam, hogy valami nem kerek velem. Egyébként pontosan ezért nem szeretem a szelet.

– A banyát nem javaslom – áll fel Bálint doktornő. – A kencéivel meg a füstölőivel meg a “gyógymedáljaival” nem tudná meggyógyítani az ilyen csontozatot. Tömörré válnának, és akkor Gabi egész életében bicegni fog. Meg görbüléstől szenvedni. De ne aggódjanak, már szóltam egy nagyon jó fizikoterapeutának. Havonta egyszer jön majd le, Dénesnek hívják.

Aznap este ismét vihar van a felhők között, és ismét nagyon csöndes a pusztaság, így hallhatom, amint szüleim beszélgetnek.

– Nem érti a lovakat – motyogja apám csalódottsággal a hangjában.

Anyám próbálja csitítani: – Talán csak tévedett a banya. Azt mondtad, szinte rá sem pillantott, máris mondta, hogy lovak.

Apám azonban meg sem hallja: – A gyerekem semmilyen állat nyelvét sem érti. Semmilyenét sem.

Úgy érzem, mintha tőrt szúrnának a szívembe. Én is nagyon csalódott vagyok saját magamban.

– Madárcsontozatú. Hogy születhet valaki madárcsontozatúnak?! Volt ilyen a te családodban valaha is?

– Nem tudom. Nem.

– Szerintem – mondja apám, és hallom, amint megnyikordul az ágya, ahogy anyám felé fordul. – Csinálnunk kéne egy másik gyereket.

A fizikoterapeutát nem Dénesnek, hanem Dánielnek hívják, és kifejezetten hasznos, amit velem csinál. Elsőként kalciumtablettákkal töm tele, és bár hasmenésem lesz tőle, ami teljesen begipszelt testtel elég kellemetlen, a csontozatom szerencsére rakétasebességgel gyógyul.

Az ősz beköszöntével a cirkusz is eltűnik. Apám és anyám megnézték az utolsó előadást, Andrea meghívta őket, hogy megmutassa, nem haragszik. Legalábbis rájuk. Anyám elmeséli, hogy végül bemutatták a szaltózós trükköt. Motoron.

– És nem is volt az igazi – véli.

Azt is kiderítette, mi történt a lóval.

– Nyugdíjba küldték. Van a cirkusznak egy külön helye erre. Általában öreg állatok kerülnek oda, de ő… Nos, ő egy kicsit hosszabb ideig fog ott lakni.

Borzalmasan érzem magam.

Eltelik pár hónap, mire lábra tudok állni, és egy bottal kicsoszogni az udvarra. Örülök a napfénynek, és egy kicsit a szélnek is. Miután apám azóta is csak a tévét nézi, megyek ellenőrizni a kiscicákat, ám meglepődve tapasztalom, hogy mindannyian fújnak rám. Nem meglepő, nyilván hallották, mit tettem a lóval.

Az így felszabadult időmet kóborlással töltöm, amiben Dániel is támogat. Azt javasolja, fussak és sétáljak minél többet, mozgassam át a teljes testemet, edzek. Hoz nekem egy ugrókötelet, és mert nagyon könnyű a testem, szinte végtelen ideig tudok ugrálni. Olyan könnyű vagyok, hogy figyelnem kell rá, ne ugorjak véletlenül túl nagyot.

Közben eljön a tél. Apám morogva indul el a macskaénekeltetős turnéjára. Az idei hangok nem túl jók, ráadásul annyi hó esett a környéken, hogy majdnem belepte a házunkat. Anyám, akinek már szépen gömbölyödik a hasa, tart mindent karban, lapátolja a havat, hogy tudjunk hol járni, én pedig szívesen segítenék neki, de csak int, hogy nem szükséges. Apám hozzámállása is megváltozott: evés közben egyáltalán nem beszél velem, csak magában morog. Szeretnék tenni valamit, de nem tudom, mit tegyek.

Apám és anyám néha beszélgetnek arról, mit kellene velem kezdeni, mert így, hogy állatokkal nem tudok beszélgetni, ez a kérdés is felmerül.

– Elküldhetnénk a városba – mondja apám, mintha ott sem lennék az asztalnál. – Irodistának mindenkit felvesznek.

– Ne hülyéskedjél már – néz rá anyám. – Júlia gyereke irodában dolgozik. Mesélte, hogy ott ötször lassabban telik az idő.

Nem tűnik úgy, hogy apámnak ez problémát jelent.

– Akkor mit kezdjünk vele? – kérdezi, de sajnos erre én sem tudok válaszolni.

Az egyetlen jó dolog, hogy közben lekerül rólam az utolsó gipsz is, és micsoda megkönnyebbülés!

Eddig sem éreztem magam súlyosnak, de most tényleg olyan könnyű vagyok, hogy repülni tudnék. Gyerekkoromban szigorúan tilos volt felmásznom a hóhalmokra, mert bármikor beszakadhatnak, és ha beesek egy ilyenbe, ki tudja, mikor találnak meg, már ha megtalálnak és nem fagyok meg.

Most azonban hajt a kíváncsiság. Mezítláb mászom fel rájuk, mert a lépteim egyszerűen annyira könnyűek, hogy a hó hidege sem megy át a lábamba. És ami még jobb, hogy a hóhalmok elbírnak. Szaladok rajtuk, ugrálok, és még egy cigánykereket is tudok dobni. A testem könnyű és ruganyos és izmos, és nagyon jó érzés használni.

Aztán a következő lépésnél beszakad alattam a hóhalom.

Talán három métert, ha esem. Beütöm a bokámat a fagyott földbe, fáj, de nem vészes. Körbenézek, és… kb. embermagasságú alagútban állok. A házunk felé megy. Eddig nem fáztam, de most lelkileg is megborzongok.

El sem tudom képzelni, mi vájhatta ide, és félek elindulni rajta, de tudni akarom, mi ez. Csak a hón áttükröződő fény mutatja, merre visz az alagút. Lehet, hogy valami… beásta magát hozzánk? Sietősre fogom a lépteimet, de nem sokkal később az alagút véget ér. Innen nehéz megállapítani, de talán ha húsz méterre vagyok a házunktól. Az alagút végét jégtömb állja el, nézem, és… el sem hiszem, amit látok.

A ló az.

A villámcsapás miatt még mindig lilásak az erei. A fejével tört utat magának, és eddig bírta, mielőtt hibernálódott volna a hidegtől. Kiásom a hóból, és a házhoz tolom.

– Anya! Gyere gyorsan! – kiabálom, de anyám nem sieti el a felbukkanást.

– Minek jött ez ide? – kérdezi. – És honnan, meg… hogyan?

Sajnos nem sikerül kiolvasztanunk, így meg kell várnunk a tavaszt, ami apámmal együtt érkezik meg. Azt mondja, pénzügyi gondunk nem lesz, de jó ideje ez volt a legrosszabb turnéja.

Egyik reggel arra kelek, hogy a hó eltűnt, a ló pedig kiolvadt, és az udvaron mászkál. Lemegyek hozzá, megkérdezem tőle, mit keres itt, de persze továbbra sem értjük egymást. Jobban megnézve azonban nem nehéz kitalálni: egy képzeletbeli “porondon” megy körbe-körbe.

– Tényleg ezt akarod? – kérdezem, ő meg lehajol, hogy könnyebben fel tudjak rá szállni.

Próbáljuk megtalálni a kellő sebességet, de nem megy, a szokásos gond van: vagy túl gyors, vagy túl lassú. Egy idő után fel is adom. Már nem körbe-körbe megyünk, csak úgy bele a pusztaságba. Olyan távokat teszünk meg, hogy a távolban eltűnik a házunk, és semmi más nem látok a horizonton, csak egy végtelen hosszú, egyenes vonalat.

El-elalszok a lovon, és valószínűleg ezért nem veszem észre, hogy feltámad a szél. Vagy csak nagyon hirtelen történik, az sem lenne meglepő. Arra riadok fel, hogy a szél rángat, le akar tépni a nyeregként szolgáló takaróról, és annyi port forgat körülöttünk, hogy sem látni, sem lélegezni nem tudok rendesen.

Próbálok kapaszkodni, de egy nagyobb lökés felránt, én pedig ellököm magam a lótól, fel a magasba. Méterekre. A ló észreveszi, hogy nem vagyok a hátán, keres, próbál beállni alám, én pedig zuhanok felé, próbálom hozzá terelni magam. Majdnem sikerül is. Rápottyanok a hátára, de aztán lefordulok a földre.

Felpattanok, gyorsan megfordulunk, és megyünk haza.

Eltelik pár perc, mire rádöbbenek, mi is történt az előbb. A lóra nézek, ő pedig rám.

– Szerinted? – kérdezem. – Sikerülne?

Mögé megyek, szembe a széllel, ami épp csak nem fúj el. Ellököm magam a földtől, bukfencezem a levegőben, és nagyjából a ló hátára érkezem. Nevetek örömömben, amíg tele nem megy a szám homokkal. A ló is elégedett, így megyünk haza.

Mikor elült a szél és otthon vagyunk, álló helyzetben is megpróbálom a mutatványt, és sikerül. Apám nem látja, inkább a tévét nézi, amit nagyon sajnálok, anyám azonban igen. Erőtlenül tapsol párat.

– Hát ez… nagyon szép volt – motyogja.

A ló, hallva a tapsot, azonnal meghajol. Látom rajta, hogy mennyire jól esik neki, hogy végre valaki rá figyelt, és tapsolt neki. Azt hiszem, értem, miért jött vissza: hiányzik neki a porond.

Dénessel, mármint Dániellel osztom meg elsőként, hogy vissza akarok menni a cirkuszba.

– Hát… – mondja. – Az elég veszélyes, főként ilyen csontozattal.

Én azonban kitartó vagyok, így rááll, hogy segít nekem eljutni hozzájuk.

– Igazából nagyon egyszerű lesz. Add fel magatokat postán.

Apám, bár nem mondja, de kifizeti a fuvardíjat, így pár nappal később fel is bukkan egy kis puttonyos autó, amibe beszállunk, én és a ló, és pár perc múlva meg is érkezünk a cirkuszba. Azért csak pár perc, mert a postaautóban gyorsabban telik az idő, mint odakint, hogy ne legyen probléma az utazásból.

Amint megérkezünk, az állatok hangoskodni kezdenek, nem örülnek, hogy itt látnak engem. Andrea előjön a lakókocsijából, és nem úgy néz rám, mint egy régi barátra, akit jó viszontlátni…

– Mit keresel te itt? – vakkantja.

Én pedig bemutatom neki a trükköt: elindítom a lovat, majd szaltózom rajta utazó és repülő ügetés közben is.

Erre mind elhallgatnak.

– Nekem nem számít a sebessége – mondom. – Bármekkorát tudok ugrani.

Megtapsolnak, Andrea pedig behív a lakókocsijába, azonnal szerződést akar kötni velem.

– Kell egy artista – mondja. – Petra eltörte a lábát, de nem, nem mutatvány közben, ne ijedj meg. Nem figyelt, és belelépett egy gödörbe. Szerencsétlenség.

Aztán pedig közelebb hajol hozzám.

– Miért nem mondtad rögtön, hogy meg tudod csinálni?

Erre azt a nagyon bután hangzó dolgot tudom mondani, hogy… nem tudtam, hogy meg tudom. Ekkor azonban nem a szerződést veszi elő, hanem egy kis játék babát. Az végignéz rajtam, és azt mondja: – Tiszta!

– Ne haragudj – magyarázza Andrea -, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy nem valami trükkel csináltad, talizmánnal, vagy hasonlóval. Az ebben a cirkuszban az nem fér bele. És most, hogy tudom, hogy nem, meg is kell kérdeznem, hogy csinálod? Petra hétéves kora óta gyakorol, te meg… tavasz óta…?

Kénytelen vagyok bevallani neki, hogy madárcsontú vagyok, és mint ilyen, nagyon könnyű.

– Hát persze! – csap Andrea az asztalra. – Hát persze! Hmm… Szerinted vannak még olyan emberek, mint te?

Erre nem tudok válaszolni, de látom rajta, hogy annyira nem is vágyik rá, és hogy valamiféle tervet már ki is eszelt, hogyan tudna még több, hozzám hasonló embert gyűjteni maga köré.

– Nagy reményeim vannak – fejezi végül be, és így írjuk alá a szerződést.

A trükköt nagyon hamar begyakorlom a lovakkal, két hét sem kell, már élesben adhatom elő. És már értem, mit szeret ebben a ló. A pillanatot, amikor a nézők egy emberként kapnak a szájuk elé, és fojtják vissza a lélegzetüket. A pillanatot, amikor a végén meghajolok, és mindenki engem tapsol. Mind a kettő nagyon rövid, de nem lehet betelni vele.

Nem sokkal később apám és anyám is felbukkannak a nézőtéren. Megtapsolnak, és ez minden tapsnál jobban esik. A testvérem nem sokkal ezután születik meg. Apám nagyon reménykedik benne, hogy ismét van valaki a családban, aki állatokkal, lehetőleg madarakkal tud beszélni. Hála annak, hogy a cirkusszal utazom, ők is sokat tudnak mozogni az országban, és a tesót mindenféle állatkertekbe, meg madárházakba elviszik. Pár évet még így is kell várni, hogy meglátogathassák vele a banyát, apám alig tudja kivárni.

Az állatkertekbe néha én is velük megyek. Ekkor történik, hogy kettesben maradok tesóval, és elsétálunk az ősemberterembe. Itt műanyag, festett arcú bábok állnak mozdulatlanul, például körbe egy műtüzet, vagy festik a barlangot. A tesó rájuk mutat, az első gondolatom, hogy biztos rajzolni akar, de nem, nem a barlangrajzokra bök, hanem a bábukra. Így döbbenek rá, a családból elsőként, hogy a tesó sem fog tudni állatokkal beszélni, neki egészen másfajta képessége van. Az ujjának hatására ugyanis a műanyag bábu életre kel, felénk néz, majd ránk kacsint a felfestett szemével. Hát… apámnak vele sem lesz könnyű.

Közben a cirkusz elkezd megváltozni, és ez, azt hiszem, nekem köszönhető. Andrea egyre több és több különleges testű embert hoz a társulatba, többek között egy nagyon kövér családot, akik bármit és bármennyit meg tudnak enni, szakállas nőket, vagy éppen egy elefánt testű embert. Van, akinek nem tetszik az új irány, szerintük a régi jobb volt, és engem hibáztatnak miatta. Hát nem tudom, nem hinném, hogy miattam történne. Szerintem szép lassan így is, úgy is megváltoznak a dolgok, ha tetszik, ha nem.

Link a további részekhez: 1. rész, 2. rész, 3. rész

Ajánlott cikkek

Close
Close