FelkapottNovella

Novella – Napkirálynő

N A P K I R Á L Y N Ő

írta Matuszka Máté

…és akkor egy ember kilépett a napból, és megállt a király előtt, és azt kérdezte, jó király-e ő, és mert a király azt válaszolta, igen, a napból jött ember megáldotta a fényével, így a király ismét fiatal lett és életerős. A napból jött ember a királyi csecsemőket kérte cserébe, ezt pedig a király szívesen teljesítette, hiszen már akkoriban is köztudott volt, hogy nem születnek lányok, neki is csak fia volt, hét.
És azóta minden tízedik évben kilép az ember a napból, megáldja a királyt, majd elviszi a fiait. Így pedig a király örökké él.

1

Esteledik, de a Napkirály fehéren ragyogó szobrát így is messziről kiszúrom, sokkal hamarabb, mint Amatrani fehér épületeit. A trihajónk olyan hatalmas, hogy a városkától sok száz méterre kénytelen kikötni. Csónakokkal visznek be minket, ahogy a rakteret is ezekkel pakolják majd ki. Mielőtt elindulna a csónak, a kapitány odajön hozzám, és bocsánatot kér, mert nagyon sok az áru, és nem tudja, a csomagomat mikor fogják tudni megtalálni és utánam küldeni, és nagyon sajnálja, hogy kénytelen feltartani engem, a Napkirály hadseregének kapitányát.
– Akár napokig is eltarthat… – motyogja, de megnyugtatom, semmi baj, eleve így készültem.
A fogadót, ahol a következő pár napban fogok lakni, könnyen megtalálom. Ahogy a birodalom minden fogadóját, ezt is a Napkirályhoz címezték. A kocsmáros, akinek mind a két keze protézis, kijön a pult mögül, és nem győzi ismételni, mennyire örül nekem. A legjobb szobáját adja, és csak egy jelképes összeget szándékozik elkérni, azt is csak muszájból. Megveregetem a vállát, és egy jóval nagyobb összeget nyomok a kezébe.
A többheti hajóút után jól esik végre normális ágyban aludni, reggel pedig frissen és kipihenten kelek fel. Elvégzem a szokásos testgyakorlatomat, rendbe teszem a ruhámat meg a hajamat, majd lemegyek reggelizni.
A kocsmáros meglepően ügyesen zsonglőrködik a poharakkal és a tányérokkal, közben megérdeklődi, mit csinálok itt, netalán a királyunk ismét körbe tervezi utazni a birodalmat? A szépapja mesélte, hogy egyszer megtette, ők pedig azóta várják, hogy megismétlődjön.
Ilyenről szó sincs, egy bizonyos Feritcchio nevű veteránt keresek. A kocsmáros arcáról leolvad a mosoly, majd annyit mond, az a semmirekellő minden este fel szokott bukkanni. Igazából tegnap is itt volt, ha rögtön mondom, hogy őt keresem, nem kellene várnom rá.
Semmi baj, legalább az egész napot Amatrani felfedezésével tölthetem. Megcsodálom a hibátlanul tiszta fehér épületeket, a frissen épült kórházat és palotavárosi léptékhez szokott szememnek meglepően kicsinek tűnő rabszolgapiacot. Egy barátságos kis étteremben ebédelek, majd ahogy elindul lefelé a nap, visszatérek a kocsmába. Amint belépek, a kocsmáros máris mellettem terem, és Feritcchiohoz kísér.
Aki… Ezt nem hiszem el. Feritcchio láb nélküli nyomorék, ránézésre a múlt hónapban mosdott utoljára, ruhából pedig még mindig azt hordja, amiben leszerelt.
– Na végre, hogy rám került a sor! – kiált fel, mikor mellé érünk. Látom, hogy felesleges beavatnom, de megteszem, mert ez is a feladatom része. Kerülöm a tekintetét miközben elmondom neki, hogy a napból jövő ember másfél éven belül ismét fel fog bukkanni, a királyunknak pedig legalább egy utódra van szüksége.
– Hát mégis igaz? – röhög Feritcchio. – Tényleg minden nő öngyilkos lett a palotavárosban?!
Erre nem válaszolok, inkább azt mondom, hogy pár nap múlva összeáll az expedícióm, neki pedig kötelessége, hogy elvezessen a határmenti törzsekhez. Minden eszköz megengedett, diplomácia, rablás, nem számít, csak az, hogy a hölgy legyen szép, okos és persze termékeny. Azzal átadom neki a parancspergament, amit a Napkirály személyesen hitelesített, és otthagyom őt.
Feritcchio még utánam kiabálja, hogy a legjobb helyre jöttem és a legjobb emberhez. Ő nem olyan, mint az egykori egysége többi tagja, és hogy nézzem meg a távolban álló hegyeket. Konkrétan a középsőt, ami olyan hatalmas, hogy a csúcsa eltűnik a felhők között.
– Arrafelé kóborolnak a mi nőcskéink! – kiabálja, de felesleges, mert a kocsmában mindenki hallgat és minket néz, a terem túlsó végében is tisztán hallom őt. – Izmos combú nomád nők! Képzeld csak el, ahogy rád ülnek! Napbarnított, feszes, izmos combok! Képzeld csak el, képzeld csak el…
Szerencsére felérek a szobámba, és a becsukott ajtón át már nem hallom az elitalozott hangját. Aludni próbálok, de nem megy. Nem akarom elfogadni, hogy egy ilyen undorító embert jelöltek ki az expedíciómba. Hát tényleg nincs már itt másik katona, aki segíthetne?! De úgy döntök, kerül, amibe kerül, teljesítem a parancsot.
Az a nős megjegyzése azonban… nem hagy nyugodni. Fekszem a sötétben, és gondolatban ismét pici, négykézláb járó gyerek vagyok, és a kastély üres folyosóin bolyongok, és keresem az anyukámat. Csak évekkel tudom meg, hogy akkorra már régen elment. Ő is, meg a szolgálónői is. Mindig azt hittem, hogy egyszer fel fog keresni, és bocsánatot kér, de mi van akkor, ha… Ha nem csak elment, hanem…
Aztán nem sokkal később apám is eltűnt. Egyszer megütötte a fülemet, hogy a Napkirály csapathatta le a fejét, de ez hazugság. Apám birodalmi ideológista volt, olyan szoros kapcsolatban a Napkirállyal, mintha testvérek lettek volna.
Kimegyek sétálni, és nem sokkal később Amatrani mellékutcáiban találom magam. Tudom, hogy a birodalomnak ezen a részén néha-néha még születnek nők, és éjszaka ki szoktak merészkedni.
A sziluettjét szúrom ki. Egy kivilágított kis park padján ül, ő a legszebb ember, akit valaha láttam, magas és karcsú. Illedelmesen szólítom meg, és a torkomban dobogó szívvel kezdek beszélgetni vele. Még sosem beszélgettem nővel. Ami azt illeti, még soha nem is láttam, csak metszeteken. Ezt elmondom neki, ő pedig nevet. A nevetése csilingel – csodálatos. Lehet, mégsem kell nomád nőkre vadásznom, vagy alkudoznom a birodalom határán, talán már meg is találtam a megfelelőt? Nem tudok ellenállni a búgó hangjának. Az erekcióm olyan kemény, mint még soha. Az első szexuális élményemet mindenképpen nővel szerettem volna átélni, és igen, eljött a pillanat.
Erre mond egy árat.
Csalódás, de… Napkirálynő nem lesz belőle, ám nekem jó lesz. Ó igen, nekem nagyon jó lesz! Remegő kezekkel fizetem ki, majd odébb megyünk kicsit, és vetkőzni kezdünk. Letolja a nadrágját, én pedig ha akarnék, sem tudnék félrenézni, végre a saját szememmel láthatom, hogy néz ki egy v…
Ez egy férfi.
A heréit visszanyomta magába, a vesszőjét pedig maga alá kötözte, és ezt igen undorítónak találom. Vissza szeretném kérni a pénzt, persze nem adja, hát akkor otthagyom. Nem menekülök, csak elég gyorsan jövök el.

2

Másnap elkezdenek megjönni a trihajóról az expedícióm kellékei. Elsőként a termődézsát hozzák meg. Feltöltöm vízzel, hogy másnapra kifejlődjön belőle egy tucat alakváltó szolga. Aztán délután befut még Menteggere és Doraso doboza. Mind a ketten torzszülöttek. Menteggere képes az elmében olvasni, míg Doraso orra érzékenyebb, mint a kutyáé. A dobozaikból csak a kezük lóg ki. A parancsaim értelmében magamhoz bilincselem, majd kiengedem őket.
A hajóutat nem viselték túl jó, de nincsenek rossz állapotban. Menteggere egészen emberinek néz ki, róla nem sokan tudnák megmondani, hogy torzszülött, Dorasoról inkább, bár fizikailag csak a nagy orra, és a furcsán vékony végtagjai tűnek fel. Beavatom őket a küldetésünkbe. Menteggere bólogat, de ő valószínűleg már régen kiolvasta a gondolataimból, Dorasot pedig nem érdekli különösebben, inkább az ablakban lógó virágokat szaglássza.
Az éjszakát a bárban töltjük, megünnepelve, hogy végre nem egy dobozban kell kuksolniuk, illetve hogy kicsit összebarátkozzunk. Feritcchio nem jön oda, a két foglyom pedig nem túl beszédes. Ami viszont feltűnik, hogy Doraso nagyon nézegeti a nőknek öltözött férfiakat. Van egy olyan érzésem, hogy miattam jöttek ide, és csak remélni tudom, hogy nem a tegnap esti… alak… csődítette őket ide.
Kicsit taszít Doraso bámulása, főként hogy ilyen nyíltan teszi. Figyelmeztetem, hogy bár lehet, hogy csinosnak tűnnek, de azok ott egyáltalán nem nők. Nem foglalkozik velem, továbbra is feltűnően bámulja őket. Menteggere közben mellettem ül, és némi megvetéssel nevet ki.
Az este teljes csőd: semmiféle beszélgetést nem tudok kezdeményezni, mert nem válaszolnak. Reménykedem, hogy a harmadik torzszülött, Vedecchio kellemesebb társaság lesz. Őt másnap délután hozzák meg, ám mikor kinyitom a dobozt, szomorúan látom, hogy belehalt az utazásba.
Akkor ennyi, az expedícióm már össze is állt. Elmondom a két torzszülöttnek, hogy biztos vagyok benne, hatékony csapat leszünk, és szeretném, ha jó hangulatban telne az expedíció. És hogy nem ragaszkodom ahhoz, hogy össze legyenek velem bilincselve, ami mindannyiunknak elég kellemetlen. Én például a reggeli testmozgásomat sem tudtam tőle elvégezni. És ne aggódjanak, ha sikerül a küldetésünk, a Napkirály bocsánatban részesíti őket, bármilyen bűnt is követtek el. Menteggere remekül szórakozik a szónoklatomon, mire Doraso ránéz.
– Ez a piperkőc soha nem fog minket elengedni – mondja Menteggere, és ez meg is öli a további kommunikációt közöttünk.
Ellenőrzöm az időközben kinőtt alakváltó szolgákat, és szerencsére mindannyiuk működőképes. Összepakolom a felszerelést, és lemegyünk Feritcchioért. Az egyik asztal alatt találjuk meg, a saját hányásában alszik. A Napkirály parancspergamenjét a kocsmárosnak ajándékozta, aki így egész este ingyen szolgálta ki, nem is meglepő, hogy ennyire kikészült.
Az egyik alakváltó szolga lábbá alakul Feritcchio számára, a többi pedig lovakká. Így indulunk el a felhők közé nyúló hegy irányába. Nem pont olyan dicsőségesen, ahogy elképzeltem, és mert szinte az egész város kijön megnézni minket, gyorsabb ügetésre buzdítom az alakváltókat, és kisietünk Amatraniból.

3

Minél távolabb vagyunk a városkától, az erdő annál elhanyagoltabb. A fák már nem vágottak, az ágaik belógnak az útra, és beleakadnak a hajamba. Aztán megszűnnek az út mellé telepített virágok, és nem látunk kialakított pihenőhelyeket sem.
Próbálok beszélgetni, de Doraso csak a vállát vonogatja, Menteggerehez pedig akárhányszor szólok, végigmér, majd kuncogva elfordul. Feritcchio se sokkal jobb. Mikor magához tért, és meglátta, hogy az egyik alakváló szolga a lábává alakult, nem érdekelte, mennyire másnapos, azonnal leugrott a lóról, és azóta is előttünk fut. Kicsit zavar, mert így olyan, mintha ő vezetne minket. Szólok neki, hogy szálljon vissza a lóra, mert a lába nem fogja bírna, máris kezd szétfolyni, de nem érdekli.
Emberrel csak néha-néha találkozunk. Elgyötört, rongyokba öltözött kereskedők jönnek szembe, és legyek kőröznek körülöttük meg a lovaik körül. Mindegyiküknek köszönök, de senki sem viszonozza. Parasztok…
Délután felé a bilincs igencsak kezdi szorítani a csuklómat, és mintha sokkal nehezebb lenne, mint korábban, így táborverést javasolok, az alakváltó szolgák pedig sátrakká alakulnak. Hogy minél könnyebb legyen a csomag, csak vizet hoztunk magunkkal, ételt nem, de most nem is bánom. Feritcchio minden tiltakozása ellenére hozzábilincselem a torzszülötteket, majd fogom az íjamat és vadászni megyek. Először arra gondoltam, Dorasot magammal viszem, az érzékeny orra sokat segítene a vadászatban, de kizárt, hogy most bilincset tennék a csuklómra. És egyébként sem ürítettem már másfél napja, amit, mint kiderült számomra, nem fogok tudni úgy megtenni, hogy ketten állnak körülöttem. Elég messze elmegyek, nehogy Doraso megérezze, és aztán, ó, micsoda megkönnyebbülés!
Egy igen szép szarvast lövök majdnem nyolcvan méterről. Visszaérve a táborba, megpróbálom megsütni, de nem megy olyan könnyen, mint a könyvekben, és mikor Feritcchio átveszi tőlem, meglepően jól készíti el.
– Több expedícióban is voltam már – mondja Menteggere -, de ilyen jót nem hiszem, hogy valaha ettem.
Doraso nem szólal meg, de látom, hogy egyetért vele. Bánt, de veszek inkább egy mély levegőt, és úgy döntök, nem foglalkozom a tiszteletlenségükkel. Megpróbálok beszélgetni, ám a torzszülöttek nem válaszolnak semmire sem. Először Feritcchio sem, majd felül, és dőlni kezd belőle a szó.
Arról hablatyol, hogy a hegyet azért hívják Nuvoltognának, mert a csúcsa sosem bukkan elő a felhők közül, sőt úgy néz ki, mintha a felhők egyenesen a hegyből jönnének létre. Piszkálja kicsit az alakváltó szolgákat, nem tudnak-e söröshordóvá alakulni, majd inkább engem kérdezget, hogy igaz-e, hogy azért menekült el minden női lény a Napkirály közeléből, de még a kontinensről is, mert felfedezte, hogy ha szex közben csapatja le a fejüket, olyat élveznek, mint még soha? És hogy azért van szüksége az ennyire intenzív élményre, mert sok száz év alatt teljesen eltompult a farka érzékenysége?
Képtelen vagyok hallgatni a sületlenségeit. Akarok valami utasítást adni, hogy lássák, én vagyok az expedíció vezetője… de csak annyit sikerül kimondanom, hogy inkább térjünk nyugovóra. Végül pont én vagyok az, aki nem tud elaludni, egyrészt a bilincs miatt, másrészt az éjszakai erdő zajaitól. Aztán talán mégis sikerül, ám ekkor egy rántást érzek a kezemen. Menteggere volt az. Ránézek, ő pedig mutatja, hogy a másik irányba kellene leskelődnöm.
A hold fényében árnyék borul rám, és látom, hogy Doraso áll éppen fel. Halkan megszívja az orrát, majd lábujjhegyen akar elosonni. Azonnal felpattanok, és más választás híján az nyilaimat kapom fel, és szorítom a nyakához, hogy megállj!
Mint kiderül, Doraso kézfeje olyan pici, hogy ki tudja húzni a kezét a bilincsből. Felvetem, hogy mindenkinek kényelmesebb lenne, ha nem hordanánk a bilincset, és ha civilizált ember módjára megbeszélnénk, hogy…
– Kizárt, hogy ezek a férgek szabadon kolbászoljanak – mordul fel Feritcchio, én pedig megjegyzem, hogy nincs mit tenni, Doraso technikailag szabad.
Feritcchio kiköp, majd megigazítja a bilincset Doraso kezén, aztán felkap egy jókora követ, és mielőtt megállíthatnám, rávág a valóban apró kis kézfejre. Doraso üvölt fájdalmában, a keze teljesen eltorzult, kilapult, az ujjai össze-vissza állnak.
– Most már nem fogja tudni kihúzni. Hacsak nem akar közben beszarni a fájdalomtól – summázza Feritcchio, majd visszamegy aludni.
Kiabálok vele, hogy ezt nem teheti, őt azonban nem érdekli, felém sem néz. Megparancsolom neki, hogy soha többé ne tegyen ilyet, különben…
– A legelső pillanatban megölnének téged – morogja. – Ehhez nem kell tudni gondolatot olvasni. – Azzal odébb lök, hogy hagyjam békén.
A torzszülöttekre nézek, de nem tudom megállapítani, Feritcchio igazat mond-e, mert a sötétben nem látom a szemüket, csak a testük sziluettjét.

4

Már egészen közel vagyunk a Nuvoltogna hegyhez. Az erdő itt már annyira átláthatatlan, hogy vadászni is csak félve megyek el, és jól látható jeleket hagyok magam után, hogy biztosan visszataláljak a táborba. Feritcchio meglepően jól tájékozódik. Aggaszt, hogy a szökési incidens óta olyan, mintha a torzszülöttek inkább Feritcchiot követnék és nem engem. Persze Feritcchio megy elől, de ez semmit sem jelent. Csak egy felderítő.
És ahhoz képest elég sokat beszél: – Járatok van lefelé a földben, azokban szoktak elbújni. Egy hónapot kell kibírniuk egyedül, és ha nem őrülnek meg, és persze életben maradnak, visszatérhetnek a törzsbe. Ez valamiféle érettségpróbájuk.
Doraso megkérdezi, hogy kerültek járatok a földbe.
– Gomba. Egyetlen hatalmas ernyőgomba élősködik az egész erdő alatt, minden fát és növényt behálóz. Szép lassan felzabálja őket, és ha nem változik semmi, pár év múlva az erdő helyén pusztaság lesz.
– Ezek a fák mindent megadnának, hogy újrakezdhessék. Mentesen a gombától – veti közbe Menteggere, és úgy néz a fákra, mintha azoknak is lennének gondolatai, és azokat is el tudná olvasni.
Feritcchio bólint, mire pár másodperc múlva azt mondja Menteggere, hogy:
– Az kéne bizony. – Olyan kérdésre válaszol, amit Feritcchio fel sem tett, legfeljebb gondolatban.
Igencsak aggaszt kettejük kapcsolata. Hála Menteggere gondolatolvasó képességének, úgy beszélgetnek, hogy csak az ő válaszát hallom:
– Igen.

– Én is gondolkodom rajta.

– Mhm.
Tenni akarok ellene, de a kiképzés semmi olyat nem tartalmazott, ami ebben az esetben használható lenne. Egyelőre elfogadom.
Az első barbár, akit kiszúrunk, egy fiú. Valóban a földbéli alagutakban él, a testét vastag sárréteg borítja. Feritcchio úgy tesz, mintha ez alapján be tudta volna tájolni magát, és célirányosan indul el az… egyik irányba. Este alig pihenünk, elképesztő tempót diktál.
Másnap hajnalban hirtelen megáll, és azt mondja, láncoljam hozzá a szaglósat – Dorasot. Nem mennek túl messzire, mikor Ferittchio lenyúl a föld alá, és egy vergődő, éles hangon sikítozó, sárral beborított emberi lényt húz elő.
Egy lányt.
Alig hiszem el… Nem lehet több tizennégynél, a teste meglepően vékony, de mégis annyi erő van benne, hogy mikor átadja nekem, alig tudom megtartani. Elmondom neki, hogy felfoghatatlan szerencse érte, mert az uralkodójának, a Napkirálynak van rá szükség, hogy őt tegye meg a Napkirá… Ekkor Feritcchio fejbe üti, a lány pedig elájul.
Ráüvöltök Feritcchiora, hogy mégis mit csinál, ő azonban csak legyint. Szerinte ezek vademberek, és így kell bánni velük. Meg különben sem értik a mi nyelvünket. Egyébként ebben téved. Pár éve ért véget az egész birodalmat lefedő kutatás, ami kiderítette, hogy legalább alapszinten mindenki beszéli.
A lányt a közeli folyóhoz visszük. Óvatosan lépek bele a folyóba, a medrét ugyanis a fák gyökerei alkotják, azokon folyik. Szép lassan mosom le a testéről a sarat, ami páncélként borítja. Előbukkan a válla, a háta, a combja… A sima bőrét apró hegek borítják, gyengéden simogatom őket. Erekcióm van, alig tudok koncentrálni. A sár alatt ruhában van, amit… azért egy kis csalódottsággal veszek tudomásul.
A Napkirálynő.
Ő itt előttem a leendő Napkirálynő.
– Finom a bőre? – kérdezi a parton ülő Feritcchio, de azt válaszolom neki, több tiszteletet, mert ebből a nőből hamarosan a királynőnk lesz!
Aggaszt, hogy a Napkirálynő feje még órákkal később is vérzik, és csak félig tért magához. Olyan mint egy bábu. És azon is aggódok, vajon termékeny-e? Nem tudom, honnan lehetne megállapítani, de nem hagyhatom cserben a Napkirályt, és nem térhetek vissza valaki túl fiatallal, mert már nagyon kevés idő maradt.
Feritcchio javaslatára tábort verünk, és pihenünk a nagy visszaút előtt. Én azonban nem tudok aludni, még most is érzem a kezemben a Napkirálynő meztelen bőrének az érintését. Merevedésem van, a nadrágomba nyúlok, és bár nem akarom ezt tenni, de nem tudom megállni. Ott Amatraniban bárcsak egy igazi nővel találkoztam voln…
– Fel! – hallom meg Feritcchio hangját.
Az alakváltó szolga a lábaivá alakul, én pedig fel akarok ülni, hogy lássam, mire készül, mikor Feritcchio felkapja a kardomat, és a láncba szúrja, amivel a torzszülötteket tartom magamhoz kötve. Hozzászögez a fához, aminek a gyökerei közé befeküdtem. Számomra is meglepő, de Feritcchio olyan erősen beleszúrta a kardomat, hogy nem tudom kihúzni!
Közben odamegy a Napkirálynőhöz, majd azt mondja, már legalább tizenöt éve vár egy nőre, bármilyen nőre, el sem hiszi. A hold fényében látom, hogy az alakváló kipótolta a félig hiányzó vesszőjét.
Gyakorlatilag együtt erőszakolják meg a lányt, aki még mindig nem tért magához, nem is védekezik. Hiába ordítok rájuk, hogy ne merészeljék, és hogy Napkirály, és hogy Napkirálynő, nem tudom megállítani őket. Sem a torzszülöttek, sem az alakváltó szolgák nem tesznek semmit. A szolgák között mentális kapcsolat van, és mind remegve gubbasztanak a földön, és nézik, ahogy Feritcchio kihúzza a tőrét, amiről eddig nem is tudtam, hogy van neki, majd elvágja a lány torkát.
Nem hiszem el, amit látok.
Feritcchio elélvez, az egész teste remeg, majd az alakváltó egyszerűen szétfolyik, meghal. Szegény lány teste azonban még negyed órával később is meg-megrándul. Megparancsolom Feritcchionak, hogy engedjen el, ő azonban a kialudt tűz mellé húzza magát, és azt motyogja, majd holnap, ha lenyugodtam. Rángatom a kardot, de hiába, a fa máris körbenőtte. Közben szidom Feritcchiot, hogy micsoda aljas alak.
– Figyelj már ide, te nyomorék! – támasztja fel magát Feritcchio. – Szerinted miért jöttem ide?
Nevetve fekszik vissza, és Menteggere is vele kuncog. Doraso hangosan szaglászik az orrával, majd felteszi a kérdést: – Milyen volt?
– Csodálatos! Bár a nőstény nem élvezett túl nagyot.
Menteggere hangját hallom a sötétből: – Semekkorát sem élvezett.

5

Az alakváltó szolgák összeolvadnak egyetlen hatalmas, izmos karrá, mert csak így tudjuk kihúzni a kardot. Folytatjuk az expedíciót, és továbbra is Feritcchio megy elől. Látszólag kiismeri magát a girbegurba fák között, amik labirintusként nőnek körülöttünk. Bámulom a hátát, és hiába érzek elképesztő haragot, semmit sem tehetek. Nélküle sosem jutunk ki az erdőből. Ugyanakkor neki is szüksége van rám; ha nem vadásznék, éhen ugyan nem halnának, de lényegesen szerényebb adagokkal kellene beérniük.
Így pedig más választás híján úgy teszek, mintha mi sem történt volna: minden reggel elvégzem a testmozgásomat, rendbe teszem a ruhámat, és megfésülöm a hajamat.
Egyik este vacsora után Feritcchio odahív maga elé. Azt kérdezi, figyelek-e a foglyaimra. Igennel válaszolok. Erre szól Dorasonak, hogy nyújtsa ki az eltorzult kezét, aztán pedig úgy néz rám, mintha látnom kellene valamit. Én azonban rá sem tudok nézni.
– Szép lassan visszarendezte a csontjait.
Aztán ököllel ráver Doraso kezére, mire az ismét felüvölt.
– Hagyjad ott a kezed! – dörren rá, és Doraso engedelmeskedik. Ha én mondtam volna neki, biztos, hogy nem teszi meg.
Feritcchio arra akar rávenni, lépjek rá Doraso kezére, a csizmám sarkával nyomjam szét a csontjait. Megmondom neki, hogy nem. Erre odébb lök, majd kikap a tábortűzből egy égő fadarabot, és azzal rendezi el, hogy Doraso továbbra is rab maradjon.
Órákkal később sem tudok elaludni, mindenem remeg a haragtól. Feritcchio megáll felettem, majd azt kérdezi, tényleg létezik olyan ember, aki azt gondolta rólam, alkalmas vagyok vezeti egy ilyen bagázst? Szerinte nem csoda, hogy a Napkirály birodalma lassan szétesik. Aztán gúnyosan fúj egyet, és leül Menteggere elé.
– Nem – hallom Menteggere hangját, és ebből tudom, hogy Feritcchio azt akarta tudni, kell-e miattam aggódnia.
Ekkor Menteggere is feltesz egy kérdést: – Mikor megyünk vissza?
Feritcchio nevetve hagyja ott. Nem tudom elfogadni, hogy egy ilyen embert jelöltek ki az expedíciómba. Valaha komoly sereg állomásozott Amatraniban, mi történt velük? Vagy lehet, hogy már mindenki mást bevittek expedícióra, csak egyik sem lett sikeres? Vagy valaki valahol a palotavárosban arra gondolt, egy ilyen lábatlan, vesszőtlen nyomorék úgysem tehet kárt a leendő Napkirálynőben? És azt sem értem, én ezeket miért nem kérdeztem meg. Miért nem kérdeztem meg…
Másnap, mikor lelövöm a vadszarvast, Feritcchiot képzelem a helyébe. Mikor visszamegyek a táborba, Feritcchio megérzi a káoszt, ami a lelkemben zajlik, és evés közben odaül Menteggere mellé.
Menteggere bólint, Feritcchio pedig szinte felnevet:
– Még hogy ő? Hogy ez a kis puncis megölt valakit? Egy másik embert?
Remekül szórakozik rajta – rajtam -, majd úgy néz rám, mint aki kész beleállni a kihívásba. Innentől kezdve úgy bánik velem, mint a kutyájával. Esténként felrugdos, hogy ne tudjak aludni, napközben lökdös, kilöki az ételt a kezemből, egyszer pedig arra kelek, hogy rám vizel.

6

A következő nőt három rettenetes nappal később találjuk meg. Feritcchio őt is a földből húzza elő, én pedig kezdem azt hinni, hogy ez nála egy kipróbált módszer. Fiatalabb korában, mikor még meglehettek a lábai, talán akkor kezdte el. Talán a többi itt állomásozó katonával együtt…
– Ez így van – fordul hátra Menteggere. Mintha arcon ütött volna, úgy döbbenek meg, hogy kommunikált velem.
Feritcchio a lányt egy fából kifolyó patakocskához rángatja, majd ő maga kezdi lemosni. Most nem veri fejbe semmivel, mert azt akarja, maradjon tudatánál. Én és a torzszülöttek ismét egy fához vagyunk szögezve, az alakváltó szolgák pedig mozdulatlanul állnak mellettünk. Hiába szólok nekik, hogy szabadítsanak ki, nem hallgatnak rám, mert alig várják, hogy megint megtörténjen az… az aktus. Ahogy Feritcchio vetkőztetni kezdi a lányt, befogom a fülemet, hogy ne halljam a sikítozását, meg Feritcchio nyögdécselését. Csak abban reménykedem, hogy a lány túl fiatal ahhoz, hogy termékeny legyen, és így eleve nem is alkalmas arra, hogy Napkirálynő váljon belőle.
– Alkalmas – hallom Menteggere hangját. Mellettem ül, és engem néz. – A lány érintetlen. Még. És alkalmas.
Nála van az íjam. Feritcchio csak engem tart távol a fegyverektől, őket nem. A szívem körül mintha jeges vízesés törne utat.
– Tudom, mit látsz magad előtt, mikor megölsz egy állatot.
Egymás szemébe nézünk. Korábban még nem vettem észre, Menteggerének milyen áthatóan kék szeme van. Meg akarom mondani neki, hogy Feritcchio nélkül sosem találunk haza, de a válasza megelőz:
– Elég időt töltöttem a fejében. Haza tudlak vezetni. Téged és a lányt is.
A lányt, aki… Micsoda felemelő érzés belegondolni! Alkalmas Napkirálynőnek. A leendő Napkirálynő.
A Napkirálynő.
Az Akadémián egyszer, teljesen véletlenül lelőttem egy fegyversegítőt. Az ő hibája volt, figyelmeztetés nélkül sétált be a lőtérre, én pedig pont nyakon találtam, és hiába minden orvosi bűbáj, két nappal később meghalt. Rosszul esett, de úgy döntöttem… hogy el tudom rendezni a lelkemben a történteket, és el is rendeztem.
Feritcchio meztelen, és éppen a Napkirálynő vékony lábait akarja szétfeszíteni. A nyíl egyenesen a hátába fúródik, nem sokkal a szíve fölé. Olyan erővel lőttem ki, hogy ráesett a Napkirálynőre, kis híja, hogy fel nem szúrtam őt is. Feritcchio vére ráfröccsen a testére.
Pár pillanatig mintha semmi sem történne, mintha senki sem hinné el, mi történt.
Aztán Feritcchio kiegyenesedik, megfordul, végignéz rajtunk. Egyre gyorsabban és gyorsabban pislog, rám mutat, és mintha mondani akarna valamit, de ehelyett leválik az alakváltó szolgáról, és a folyóba zuhan.
Szólok az alakváltó szolgáknak, hogy húzzák ki a kardot, amit meg is tesznek. Ám a hangom… Mintha nem a sajátom lenne. És mintha a testem… Inkább mintha az egész világ megváltozott volna.
A csomagunkban van ruha a Napkirálynő számára. Egészen a földig hajolok, úgy nyújtom át. A Napkirálynő olyan picire húzza magát össze, amennyire tudja, mindene remeg, de a ruhát végül elfogadja. Csak akkor nézek fel, mikor felöltözött. Látom, hogy ijedt, és bizonytalan. A vért elfelejtette letörölni az arcáról. Én megteszem neki, a bőre selymesebb, mint bármi, amihez ezelőtt hozzáértem, közben elmondom, hogy olyan szerencse érte, mint nagyon régóta senkit sem, és ne aggódjon, biztonságban van. És hogy velünk kell jönnie.
– Veletek? – kérdezi erős akcentussal. – Biztonság?
Megkönnyebbülésemben majdnem felnevetek. Egy kicsit valóban beszélni a nyelvünket!
Hirtelen nemet mond. Le akarja venni a ruhát, és elmenni, de nem hagyom neki. Remegő kezekkel ragadom meg a csuklóját, és kérlelem, maradjon, mert maradnia kell. Ő csak a nemet ismétli.
Menteggere mellém lép, és bilincset tesz a Napkirálynő kezére. Mielőtt leteremteném, hogy meri ezt:
– Benne van a parancsban, hogy megengedett.
Igen, azt hiszem, valóban benne van… A Napkirálynő sikítozik, és jelezni akar a törzsének. Minden idegszálam tiltakozik, de végül úgy döntök, érte és a Napkirályért meg kell tennem. Úgy döntök, bekötöm a száját, és ezzel gyakorlatilag foglyul ejtem.

7

Menteggere vezetésével indulunk vissza. Nem menekülünk, de elég gyorsan hagyjuk magunk mögött az erdő ezen részét. Nem pont úgy, ahogy elképzeltem, mert a Napkirálynőt kénytelen vagyok végigfektetni magam előtt a lóvá alakult alakváltón, máskülönben elmenekülne. De így is annyira izeg-mozog, hogy talán fél óra sem telik el, mikor azt kívánom, Feritcchio bár őt is fejbe vágta volna egy kővel… Nagyon haragszom magamra, hogy ilyeneket gondolok.
Órákkal később állunk meg, mikor már szinte átláthatatlan a sötétség. Korán kelünk, és megyünk tovább, de nem bírjuk, és dél körül tábort verünk. A bilincset egyedül a Napkirálynőn hagyjuk rajta, és végre átváltozunk azzá az expedícióvá, akivé mindig is akartam, hogy változzunk. Szabad emberek expedíciójává. Menteggere azt javasolja, menjek, lőjek valami ehetőt.
Találok egy tűrhető helyet, ahol lesben tudok állni, várok és várok. Közben elég sok minden kavarog a gondolataim között. Újra és újra látom magam előtt, ahogy lelövöm Feritcchiot. Úgy érzem… túl elhamarkodottan döntöttem, vagyis… ha belegondolok, azért lőttem le, mert Menteggere azt mondta. Most pedig… Nos, szembe kell néznem a ténnyel: most ő vezeti az expedíciót. És nem én.
Nem én…
Hogy eltereljem a gondolataimat, a vadászatra fókuszálok. Felmászom az egyik fára, hogy a tetejéről körbenézek, hátha van a közelben jobb leshely, ám az erdő olyan sűrű, hogy semmit sem látok. De azt észreveszem, hogy a hegytől mintha nem a megfelelő irányba távolodnánk.
A táborban csalódottak, hogy semmit sem tudtam hozni, én azonban nekiszegezem a kérdést Menteggerenek, merre is megyünk pontosan? Azt mondja, ne aggódjak, már a Napkirálynő fejéből olvassa az irányt, ő pedig itt született, tud tájékozódni. Bízzak benne. Tudom, hogy tudja, arra gondolok, mostantól sokkal jobban figyelem, merre megyünk.
Este nem tudok aludni, mert amint behunyom a szemem, látom magam előtt, ahogy lelövöm Feritcchiot. A nagyobb baj, hogy közben hallom a behatolás hangját, ahogy a nyíl utat fúr magának a testében. Úgy döntök, elengedem ezt a dolgot, nem foglalkozom vele többet.
Másnap Doraso egyre többet és többet beszélget a Napkirálynővel. Fél nap alatt az illedelmes suttogásból eljutnak oda, hogy úgy beszélgetnek egymás között, ahogy nekünk kellene. Persze a Napkirálynő alig-alig beszéli a nyelvünket, de meglepően gyorsan tanul. Főként most, hogy elfogadta, elraboltuk. Meg akarom tiltani a vele való a kommunikációt, de egyikük sem reagál arra, amit mondok.
Másnap Doraso leveszi a Napkirálynőről a bilincset, aki át is ül a lovára. Az első pár órában még csak méregetik egymást, a nap végére azonban már egymásra dőlve lovagolnak. A legnagyobb baj, hogy a Napkirálynő is átvette a foglyok szokását, és nem válaszol nekem, rám sem néz. Elfogadom a döntését, és csak a szemem sarkából figyelem őt.
A vékony és feszes combjait.
A vadmacskaszerű testét.
A kecses, pihekönnyű mozdulatait.
Mikor egyik este pisilni megy, pont látom, ahogy felhúzza a ruháját, nekem pedig kényszerítenem kell magamat, hogy félrepillantsak. Hallom, ahogy pisil, és erekcióm van.
Egész este csak arra tudok gondolni, ahogy felhúzta a ruháját… És ha csak pár pillanattal tovább figyeltem volna… Csak pár pillanattal…
Az erdő olyan sűrű, hogy semmit sem tudok lőni. A fák hatalmasak, mindent eltakarnak, napfény is alig jut le, így a talaj kihalt, mint a sivatag. Felmászok az egyik fára, és megállapítom, hogy valamiféle irtás felé közelítünk, mert egy nagy sávban hiányzik az erdő. De települést, vagy akár csak egy őrbódét, semerre sem látok. És ez azt jelenti, hogy nemcsak, hogy kicsit mellémentünk a célnak, hanem még csak nem is Amatrani felé tartunk. Fogalmam sincs, merre tartunk. Menteggere félnapnyi nyaggatás után hajlandó megismételni, hogy a Napkirálynő fejéből vezet minket, és ne aggódjak. Haza akar menni, és haza is fogunk menni. Tovább erősködöm, erre úgy dönt, nem foglakozik velem tovább.
Elegem van!
Nem történik bennem nagy változás, a lelkemben épp csak egy apró húr pendül meg, de ennyi elég is. Eldöntöm, hogy este elszököm, és magammal viszem a Napkirálynőt. És arra fogunk menni, amerre én akarom. De aztán meggondolom magam, együtt kell maradnunk, csak így juthatunk haza. Remélem, Menteggere hallja és elhiszi ezeket.
Megdöbbenek, mikor látom, hogy a Napkirálynő és Doraso majdnem összeölelkezve alszanak, de úgy döntök, nem számít. Soha nem fognak újra találkozni. Nagyon óvatosan nyúlok a Napkirálynőért, és emelem fel. Mocorog kicsit, én pedig kicsit odébb akarom vinni, és majd ott megbilincs…
Felébred.
Nem értem, hogy csinálja, a testének nagyon ruganyosnak kell lennie, mert valahogy fejbe rúg, közben olyan hangon sikít, mint egy sarokba szorított hagat. Erre persze felkelnek a többiek, és mikor Menteggere meglátja, mire készültem, nekem esik.
– El akartál menni, te rohadék? Itt akartál hagyni minket megdögleni? – kiabálja, miközben ököllel ver, majd rugdos.
Nem tudom, mennyi ideig csinálja, de mire befejezi, nem tudok megmozdulni.
– Remélem, reggelre megdöglesz.
Onnan tudom, hogy elájulok, hogy a következő pillanatban reggel van. És hogy kipihentebbnek érzem magam. És hogy semennyi vért sem látok magam körül, a föld mindet beitta. Nem messze tőlem Menteggere alszik. Látom az alakváltó szolgákat ácsorogni a fák között.
Doraso és a Napkirálynő eltűntek.

8

Menteggere annyira megvert, hogy egyedül nem tudom megülni a lovat. Az alakváltó szolgákból egyetlen tandem lovat készítünk, így megyünk a szökevények után. Menteggere bocsánatot kér, hogy tegnap elvesztette a fejét, de mikor látta, hogy ott akarom hagyni… Csak arra tudott gondolni, hogy sosem jut haza. És most is csak arra tud, így vágtatunk az erdőben. Jobbra-balra kanyargunk a fák között. Azt mondja, valahol nagyon távolról érzi a gondolataikat, és utol fogja tudni érni őket.
A baj csak az, hogy az alakváltó szolgák lassan elérik az élettartamuk végét, kezdenek szétfolyni. Ráadásul a kardomat és az íjamat is cipelik, de mindkettőre szükségünk lehet.
Végül megállunk pihenni, és ekkor megkérdezem, hogy akkor mégsem tud navigálni Feritcchio fejéből?
– Csak az élők gondolatait hallom – sóhajtja.
Vagyis amikor azt mondta, lőjem le nyugodtan Feritcchiot, mert annyi időt töltött a fejében, hogy haza tud vinni – hazudott. Ahogy rám néz tudom, hogy tudja, mire gondolok.
Tovább megyünk, és Menteggere egyre biztosabb benne, hogy hamarosan utolérjük őket… De ekkor kiérünk az erdőből. Az irtás szélén állunk, a fák nyílegyenes vonalban érnek véget, aztán pár méternyi üresség, és kezdődik a halálsáv. Hallottam már róla, hogy van ilyen, de nem hittem el. A birodalomban a bűnözőket mind a határra szállítják, ahol X alakú keresztfákra feszítik őket, ám ezek nem sima keresztfák. Ezek arra valók, hogy életben tartsák az áldozatukat, akik így akár évtizedekig szenvednek, mielőtt meghalnak. Ez határolja a Napkirály birodalmát, és figyelmeztet mindenkit, aki be akar törni.
Meg sem tudom számolni, hány keresztre feszített embert látok. A testükből már olyan sok vér folyt ki, hogy a föld iszapos és vörös tőle.
Nem tudom elhinni, hogy a Napkirálynő hogyan tudta rávenni Menteggeret, hogy ide vezessen minket, egyáltalán honnan tudta, hogy Menteggere hallja a gondolatait, de el kell ismernem, remek tervet eszelt ki, és remekül végre is hajtotta. Az alakváltó szolgák a birodalom határán túl ugyanis meghalnak, Menteggere pedig hosszú távon nem fog tudni engem cipelni.
– Ott vannak – mutat előre Menteggere.
Doraso és a Napkirálynő majdnem derékig süllyednek az iszapos földben. És már csak méterek választják el őket attól, hogy átérjenek, és bemeneküljenek a szomszédos… birodalom, vagy nem is tudom, minek az erdősségébe.
Menteggere a kezembe nyomja az íjamat, és azt parancsolja, állítsam meg őket. Nem tetszik, hogy utasítgat, de persze tudom, hogy ezt kell tennem. Annyira fáj mindenem, hogy nem tudom rendesen felhúzni az íjat. A nyilam egy keresztfába csapódik, még több kínt okozva az azon lógó szerencsétlennek.
Doraso átér az iszapos földön, és kimászik. Aztán megfordul, és nyújtja a kezét a Napkirálynőnek. Valahogy eszembe jut, hogy vajon Dorasot nem csak arra használja-e, hogy elmenekülhessen.
– Koncentrálj! – parancsolja Menteggere.
Célzok, de nem tudom tartani az íjat. A nyíl az iszapba fúródik. El fognak menekülni…
– Akkor mi sosem jutunk haza.
Doraso kihúzza a Napkirálynőt a véres iszapból. Lépésekre vannak a fáktól. A Napkirálynő bukdácsol, Doraso tolja maga előtt.
Túl messze vannak, még egészségesen sem tudnám eltalálni őket, nem hogy így.
Menteggere úgy fordul felém, mint a villám, nyitja a száját, hogy mondjon valamit, de nem várom meg. Én már feladtam. Vaktában lövöm ki a nyilat.
Ami egyenesen Doraso hátában áll meg, ráesik a Napkirálynőre. Nem mozdulnak. A lövésem olyan elképesztő volt, hogy néhány, még tudatánál lévő halálraítélt is elismerően bólint.
Menteggere az alakváló szolgák tandemlovának megnyújtatja a lábait, így megyünk át az iszapon. Kis híja, hogy szét nem folynak alattunk, de átérünk. Időnk azonban nincs sok. Ha meghalnak…
Doraso nem mozdul, és az alóla kilógó Napkirálynő sem. Van egy rossz érzésem, és azt hiszem Menteggerenek is. A nyilam mind a kettőjüket felnyársalta.
Menteggere parancsára a szolgák lehúzzák a Napkirálynőt a nyílról, mire a belei kitüremkednek a seben. Megfordíttatja, hogy megbizonyosodjon, tényleg meghalt-e. Látom rajta, hogy nem hiszi el. Pedig muszáj lesz, a Napkirálynő halott. És ahogy most végignézek rajta…
A ruhája felgyűrődött, látom a hosszú combjait, amik így is nagyon szépek, és ahogy akaratlanul is feljebb nézek…
A vesszője apró és csökevényes. A Napkirálynő férfi.
Mintha vulkán törne ki bennem. Menteggere azt mondta, termékeny. Belehazudott a szemembe. Amit teszek, hideg fejjel teszem.
Annyira csalódott, és annyira nem akar hinni a szemének, hogy csak a legutolsó pillanatban veszi észre, amire készülök. Fordul, hogy lelökjön a nyeregből, de csak annyit ér el, hogy a nyíl, amit bele készülök döfni, nem a nyakát találja el, hanem a szemébe fúródik.
Egyszerre esünk le a nyeregből.
Nem tudok felkelni, mindenem fáj.
Aztán összeszedem magam, és feltápászkodom. Mentegerre nem halt meg, de sokkban van, és csak idő kérdése, hogy kilehelje a lelkét.
Felszállok a remegő és szétfolyó alakváltó szolgákra, és körbenézek. Most döbbenek rá, hogy kint vagyok a birodalomból. Azt tehetek, amit akarok, bármit megtehetek. Akármit…
Emlékszem, ahogy a Napkirály átadja nekem a parancspergament, és sok szerencsét kíván az expedícióhoz. A szemembe néz, és azt mondja, bízik bennem. Olyan, mintha nap sütne a bőre alól. Azt mondja, szeretné, ha úgy döntenék, hogy bármi is történik, segítek neki. Hogy megmentem őt és a birodalmát is.
Ránézek a halálraítéltekre. Mindenféle embert látok itt, a birodalom minden népcsoportja képviselteti magát.
Nem tudom, mit cselekedjek.
Ám van egy küldetésem.
És tudom, hogy a Napkirály számít rám.
Érzem, hogy az alakváltó szolgák nem bíznak abban, hogy vissza tudnak menni az iszapon, de én azért elindítom őket. Furcsa, hogy senki sincs előttem, így kicsit olyan érzésem van, mintha láthatatlan pallón lépkednék, de látom a hegyet, amiből látszólag kifolynak a felhők, és bár nem vagyok a legjobb állapotban, de úgy döntök, mindent meg fogok tenni, hogy teljesítsem a küldetésemet. Felkészülök arra, hogy kerül, amibe kerül, de találok egy nőt, aki szép, okos és termékeny.

Ajánlott cikkek

Close
Close