FelkapottNovella

Novella – Sminkmosoly

 

S M I N K M O S O L Y

írta Matuszka Máté

1

A lakókocsimban vagyok a takaróim alatt, szinte bebábozódva, és már majdnem alszom, mikor eszembe jut, hogy ma én vagyok a soros az állatetetésben. Mérlegelem a lehetőségeimet: megtehetem, hogy hagyom az egészet a francba, aztán holnap valaki megeteti őket. E mellett szól, hogy érzem a lakókocsim deszkái között átfújó hideg szelet, ami ellen a takaróim nem érnek semmit, és ha felkelek, akkor még ennyit sem fognak érni. És lássuk be, elsősorban magamra kell gondolnom, különösen ilyen rettenetes időben.

De persze azt is megtehetem, hogy erőt veszek magamon.

Na jó. Letolom magamról a takaróimat, felkelek, és már érzem is, amint a hideg átfolyik a vékony melegítőruhámon. Nem tudok mást magamra venni, mert ezen kívül már csak a fellépő bohócruhám van, de az még ennél is vékonyabb.

A virágaimra nézek. Két darab van belőlük, hajlított vázában állnak a sminktükröm előtt, amivel szemben szintén van egy tükör, így gyakorlatilag végtelen mennyiséget látok belőlük. Egy gond van csak: a szirmaik, amik kinyílt állapotban üvegszerűen áttetszővé válnak, pattanásszerű, fekete gumóvá húzták össze magukat. Végtelen mennyiségű fekete gumó… Néha már azt hiszem, sosem fognak kinyílni.

Én is összehúzom magam, ahogy kilépek a lakókocsimból.

A cirkuszi társulat lakókocsijai a pusztaság közepén állnak, ahol nincs semmi, ami megfékezhetné a szelet, fúj is megállás nélkül. A föld puha, süpped bele a lábam, de nem ez a legnagyobb baj, hanem hogy jéghideg. Fényt egyedül a csillagok adnak, illetve a távolban lehet valami településféle, legalábbis mintha templom toronymáglyáját látnám pislákolni.

A csíkos lovakkal kezdem. A zab jéghideg és törni tudnám, olyan merev. Jól van, végezzünk gyorsan, mert a körmeim kezdenek bejégkristályosodni. Beszórok némi kaját a többi lóhoz is: a hosszúnyakúhoz, a foltoshoz, a macskanagyságúhoz, a nagyfülűhöz, az agancsosokhoz, mindegyikük végtelenül hosszú és vékony lábakon topog körbe-körbe, majd megyek tovább az afrikai törzshöz, akik bár ugyanolyan emberek, mint én, valamiért mégis itt tartjuk őket az állatok között. Egyetlen emberhalommá húzzák össze magukat, pedig vannak vagy heten. Mondjuk, mind ágyékkötőben.

Ásítok, de a levegő olyan hideg, hogy megakad a torkomon.

Megetetem a kardfogú tigrist, a gyíkokat, amik már napok óta meg sem mozdultak, majd eljutok a hiénákhoz. Két darab van belőlük, de olyan szorosan bújnak egymáshoz, mintha csak egy darab lenne. Benyúlok a rácsok között, odaadom nekik a jégtömböt, ami valaha hús volt, és éppen a száraz tápot szórom be, mikor valami megmozdul a sötétben, hihetetlen gyors, a kezem felé veti magát, érzem a meleg leheletét. A kezem önállóan cselekszik, kirántja magát a hiéna nyitott szájából, sokkal gyorsabban, mintha az agyam parancsára várt volna. A második hiéna, ami a sarokban lapult, csak a sötétben nem vettem észre, rám néz, a szemében csalódottságot látok, vagy a csillagokat, majd odacsoszog a társához, dühösen belerúg és befekszik mellé. Aztán mind a ketten rám néznek, hogy mi van, itt vagyok még?

Megkerülöm a börtönkocsijukat, és ellenőrzöm mennyit piszkítottak. Nem sokat, de azért összeszedem egy papírzacskóba, és magammal viszem.

És aztán a lakókocsimban a virágok földjébe keverem. Már majdnem az összes állat piszkával kipróbáltam, de a virágok ennek a két dögnek a kakáját szeretik a legjobban, ettől mindig egy kicsit erőre kapnak, sőt, néha kinyílni is elkezdenek… Csak aztán a hideg miatt meggondolják magukat.

Mielőtt lefeküdnék, megpróbálok befűteni, rakok a kályhámban lévő tűzre, de a fák túl sokat füstölnek, lefojtják a tüzet. Aztán megigazítom az ablakrésekbe tömködött rongyokat, hátha sikerül kicsit több hideget tartaniuk odakint, és egy kicsit több meleget idebent.

Az ablakon át látom a többiek lakókocsiját, és nem hiszem el, hogy csak az enyém ilyen hideg. A testépítő pár lakókocsijában például még a fűtés sem megy. Mellettük ott van az oroszlánidomáré, és ha jól látom, nyitva hagyta az ablakát. Aztán ott van pár sátorépítő munkásé, ők gondolom bepálinkáztak, és már nem fáznak. És persze ott van Báca lakókocsija, ő itt a másik bohóc, a szomorú arcú, merthogy én vagyok a vidám, a fűtés viszont nála sem megy. Mellette Paris lakókocsija áll. Paris teste olyan hajlékony, mintha gumiból lenne, de nem ez az igazán érdekes, hanem hogy a világ legszebb nője.

Ha a virágok egyszer kinyílnak, neki szeretném adni őket. De addig… Addig inkább visszamegyek aludni.

Bebugyolálom magam a takaróimba, bár nem érnek sokat, és mielőtt behunynám a szemem, látom a leheletemet a levegőben. Apró kristálydarabkákká állnak össze, olyanok, mint az északi fény, és szép lassan elúsznak a lakókocsim túlsó fala felé, ahol aztán széttörnek.

2

A vontatólovak nyerítésére kelek fel. A takaróimba csomagolva lépek ki. Hideg nap süt, minden olyan ködös, mintha hűtőházban lennék, a föld pedig puhára fagyott, olyan, mint a paplan, vagy inkább mint a sár, és minden lépésre ködpamacsok szivárognak fel belőle.

Látom, mi a baj: az egész társulat, azaz minden lakókocsi belesüllyedt a földbe, de még a vontatólovak is szügyig merültek.

A pici kerek fickó, akit tíz évvel ezelőtt még ágyúból lőttek ki, most pedig az igazgatónk, jobbra-balra szaladgál a lakókocsik között, mindent ellenőriz, mindent felmér. Körbeszaladja a lakókocsimat, látja, hogy tengelyig süllyedt, majd megáll előttem, azt kérdezi hadarva, hogy rendben vagyok-e, van-e valami más bajom, nekem pedig annyi időm sincs, hogy kinyissam a számat, mert azonnal rohan tovább. Még az első reggeli ásításomon sem vagyok túl, mikor megtudom, hogy már elküldte az egyik sátorépítő fiát a legközelebbi faluba, hozzon segítséget.

Visszamegyek a lakókocsimba. A fapadló, mint a jégtábla, hűti alulról a jeges sár. Ellenőrzöm a virágaimat, de továbbra is fekete gumóállapotban vannak.

Akkor ideje munkához látni: leveszem a kesztyűimet a kályháról, ahol egész este melegedtek. Amíg bemelegednek az ujjaim, reggelizni megyek, de már megint túl későn érkeztem, kénytelen vagyok a testépítő pár mellé ülni, akik szokás szerint egymás szájára tapadva ülnek, és semmi más hangot nem adnak ki, csak azt, hogy csflupp-csflupp-csflupp… Előttük ott a félig megevett, de már teljesen kihűlt pirítósuk.

Mérlegelem a lehetőségeimet: befalhatom a saját pirítósomat, aztán mehetek a dolgomra, vagy befalom az övéket is. És figyelembe véve, hogy mennyire kevés kajánk van, illetve hogy ezek ketten ilyen nyíltan csókolóznak, kicsit lenézve minket, akik egyedül vagyunk, elveszem a reggelijüket.

Közben a társulatot figyelem. Itt van a gorillalány, a halfiú, a japán zenészek, a légtornász család meg vagy egy tucat építő- és pakolómunkás, csak egy valakit nem látok sehol sem: Parist.

A lakókocsija felé nézek, a függönyei még be vannak húzva, és akarva-akaratlanul is arra gondolok, hogy valami baj van. Hogy megfagyott. Vagy… Ekkor jön ki a lakókocsijából. A bőre mintha többet tükrözne vissza a napfényből, mint a többi ember bőre. Kicsit kékes, de nem a hidegtől, hanem mert francia. Az összes ruháját magára vette, csak az arca meg a szintén kékes, fejére lapuló haja van szabadon. Olyan, mint egy szobor, érinthetetlen és hibátlan.

Paris a szomorú bohóc, Báca, mellé ül, az a marha pedig rá sem pillant, csak rágja tovább a pirítósát. Az igazság az, hogy bármit megadnék, hogy cserélhessek Bácával, hogy én ülhessek Paris mellett, hogy közelebb húzódhassak a meleg testéhez.

Szívesen ülnék még itt, és nézném őt, de mert iszonyatosan hideg van, inkább visszamegyek a lakókocsimba.

A kesztyűim már kezdtek megmerevedni a hidegtől, a kályhára teszem őket, majd ellenőrzöm az ujjaimat, és mert viszonylag bemelegedtek, zsonglőrködni kezdek. Végigmegyek a műsoromon egyszer, kétszer, és arra gondolok, hogy ha másik helyre ültem volna le reggeli közben…

Érzem a hiénák kakájának a szagát, borzalmas, de nem akarok szellőztetni, nehogy kimenjen az a kevés meleg, ami bent van.

A virágokra nézek, és az egyik éppen a szemem előtt nyitja ki a szirmait. Egyre fényesebb és fényesebb lesz, bár csak az ablakon beszűrődő napfény teszi azzá, megtörik a szirmain, amik egyre üvegszerűbbek.

A virág kinyílik, a szirmai pedig milliónyi sugárba szórják szét a rájuk eső fényt.

Nem hiszek a szememnek, eljött az idő, amire már nem is tudom, mióta várok!

A kezem remeg, ahogy kiveszem a vázából. A szárából olyan sok cérnavékony gyökér áll ki, mintha vastag selyemgombolyag lenne. Így nem adhatom oda, és tudom, hogy ez megöli a virágot, de nem érdekel, az összes gyökerét letépem.

A virágot a ruhám alá teszem, ott van a legmelegebb, majd…

Majd…

El kell indulnom az ajtóm felé.

Már szinte nem is tudom, mióta várok erre a pillanatra.

Habozok, de aztán…

Kilépek a lakókocsimból, és Paris lakókocsija felé indulok el. Mintha futóhomokon járnék, minden lépésem süpped bele a sárba. A szívem már régen nem dobogott így, mint most.

Úgy tíz lépésre lehetek.

A társulat tagjai járnak-kelnek körülöttem, néhányan próbálják kiemelni a vontatólovakat a sárból, néhányan csak nézik.

Hét lépés.

A testépítő pár még mindig a reggeliző asztal mellett ül, és csókolózik. Mellkasig süllyedtek a hideg sárban.

Öt lépés.

Négy.

Néhány pantomim ugrál el előttem, de tudomást sem veszek róluk, pedig ők nagyon szeretnék.

Három.

Paris ajtaja karnyújtásnyira van.

Egy lépés.

A szívem felett érzem a virág hideg üvegszirmait.

Paris ajtaja előtt állok.

Nincs időm mérlegelni a lehetőségeimet, mert a kezem magától indul el, mintha csak zsonglőrködnék, és bekopogok: ko-ko-kopp-ko-kopp.

Várok.

Nem érzem a hideget, nem látom a külvilágot, csak az ajtót.

Puha lépteket hallok meg.

Már nagyon sokszor elpróbáltam, mit fogok mondani, de hirtelen semmi sem jut az eszembe.

Kinyílik az ajtó, és ott áll Paris, a fellépő ruhája van rajta, ami mindent kiemel a testéből. Most nincs rajta mellbimbótapasz, a tipikus francia mellbimbói pedig ágaskodnak nyilván a hidegtől. A szája nagy és telt, és picit nyitva van, és kérdőn néz rám a kék szemével.

Nyitom a számat, de ekkor… Báca lép elő Paris mögül.

Pislogok, szerintem rosszul látok, vagy nem tudom…

Báca azt kérdezi: – Gond van?

Azt hiszi, őt keresem.

Zavaromban el tudnék süllyedni, a lábam remeg, mintha jégkockák között úsznék, és lenézve látom, hogy már térdig süllyedtem a sárban.

– Csak… – kezdem, de nem tudom, mit mondjak. – Szóval csak azt… Hogy…

Báca a hónom alá nyúl, és kihúz a sárból, mielőtt teljesen elsüllyedek.

– Szóval csak azt akartam kérdezni, hogy… Hogy te mivel… tartod melegen az ujjaidat a… zsonglőrködéshez?

Báca nevet, és vele nevet Paris is.

– Egy jó meleg helyen tartom őket – mondja, miközben megfogja Paris derekát, betolja őt a lakókocsiba, majd az ajtókilincsért nyúl, és odahajol hozzám. Azt suttogja: – De most komolyan: mi közöd van hozzá?

És azzal becsukja az ajtót.

Én pedig csak állok, és…

Szóval csak állok, és…

Nem tudom, a hidegtől remeg-e a testem, vagy a haragtól.

A reggeli jár az eszemben. Meg az azelőtti reggelik. Sosem vettem észre, hogy Paris és Báca, hogy ők ketten…

Nincs erőm kimászni a sárból, visszaúszom a lakókocsimhoz. A virágot valahol útközben elhagyom, de nem foglalkoztat. Fel-le járkálok a lakókocsimban, minden emlékképet visszajátszok magamban, amim van Parisról, de egyikben sem rémlik, hogy valaha akár csak hozzászólt volna Bácához.

Kihagyom az ebédet. Tudom, hogy ez hiba, főként ilyen helyzetben, ahol csakis magamra lenne szabad gondolnom, egyes egyedül saját magamra, bár talán pont ezért nem megyek ki. Senkit sem akarok látni.

A sátorépítő fia, akit az igazgató elküldött a közeli faluba, azzal jön vissza, hogy nem falu van a közelben, hanem város, és mind látni akarják a cirkuszt. Gyorsan el is kezdik felállítani a sátrat, az igazgatónk pedig már veri a kolompot, ami az előadásra készülést jelenti.

Az ablakomon át látom, hogy Báca kisétál Paris lakókocsijából. Nem csókolja meg, nem dob neki puszit, igazából vissza sem néz, csak bevágja maga mögött az ajtót, és megy a lakókocsijába öltözködni.

Meleg helyen tartja az ujjait, mi? A rohadék…

Nincs más választásom, leülök a sminktükröm elé, és belenézek a végtelen mennyiségű én szemébe. A végtelen mennyiségű én előtt végtelen mennyiségben áll a ki nem nyílt virág. Lesöpröm az asztalról. A vázája széttörik, és látom, a virág halott, egy szál gyökere sem nőtt ki a testéből.

Képes lennék széttörni a tükröket, egyetlen ütéssel végtelen mennyiségű tükröt tudnék széttörni. De inkább a sminkemért nyúlok, és megpróbálok a képemre mosolyt kenni.

3

Az előadás kezdetére csak félig-meddig sikerül felállítani a sátrat, ami így össze-vissza inog, mintha egy tüsszenteni készülő tüdő lenne. Nagyon sok ember jött ki, de nem lep meg, itt az isten háta mögött nyilván már egy furcsa mozgású hernyó köré is odagyűlik az egész város.

Báca előadását figyelem. Az arcára olyan szomorú sminket kent, hogy csak na, a szemből folyamatosan folynak a nagy, fekete sminkkönnyek, a mozdulatai azonban olyan könnyűek és vidámak, hogy nem szánalommal kevert szimpátiát keltenek, hanem furcsa örömfélét. Amikor lemegy, nem a megszokott bátorító, “kitartást” tapsot kapja, hanem “nagyon tetszett” tapsot.

Én jövök. A bohócműsorunknak az a lényege, hogy a nézőket Báca elszomorítja, én pedig majd feloldom az egészet, és így sokkal jobb hangulatban éri őket a következő attrakció. Próbálok rájuk mosolyogni, de nem sikerül. Az ujjaim merevek, nem tudtam teljesen kiolvasztani őket, a mozdulataimból pedig még én is kiérzem a haragot meg a csalódottságot. A közönség sem igazán tudja beazonosítani, miféle tapsot adjon, össze-vissza klapp-klappolnak, és nem is túl sokáig.

Ahogy visszamegyek a függöny mögé, az igazgatónk a kerek fejét ingatja. Engem hibáztat a pocsék műsorért, mert így nem fog akkorát szólni a show, mint szeretné.

Leülök az elefántok egyik fellépő sámlijára, közben a társulat többi tagja fel-alá rohangál körülöttem. Letörlöm magamról a sminket, nem bírom az álmosolyt.

Paris illatát érzem meg. A porond felé igyekszik, eltipeg Báca mellett, de mintha nem is látnák egymást.

Nem értem őket.

Kihagyom a vacsorát, és csak fekszem a lakókocsimban, mikor kopognak. A csontsovány szakácsnő az, almát hozott, és közli velem, hogy az igazgató utasítására mostantól egészségesebb életmódra váltunk, és hála a városiaknak, egyelőre meg is engedhetjük magunknak. Magyarán addig maradunk itt, amíg a város ránk nem un. Ez jó hír, legalább nem megyünk a még hidegebb felé.

Az ablakomon át figyelem Paris lakókocsiját. Látom, amint Báca szép nyugodtan sétál, úgy, mintha épp csak véletlen járna erre. Aztán bekopog Parishoz, aki ajtót nyit, Báca belép, és ennyi. A függönyök be vannak húzva, mást nem látok.

Inkább lefekszem az ágyamra, és begubózok a takaróimba. Kizárólag csak saját magamra akarok gondolni.

Már majdnem alszom, mikor eszembe jut, hogy ma nekem kell ellenőriznem a társulat öreg tagjait. A legrövidebb úton megyek a matuzsálem kocsi felé: átvágok az állatok között. Már mindegyik alszik, kivéve a hiénákat, akik a közeledtemre felpattannak, majd az egyik hátulról ráugrik a másikra és harapdálni kezdi.

A matuzsálem kocsi a legöregebb kocsija a társulatnak, az oldalán már akkora lyukak vannak, hogy teljesen felesleges az ajtót használni, meg az különben is erősen akad. Az öregek egy nagy emberhalomba húzódtak össze, így védekeznek a hideg ellen.

Egyenként ellenőrzöm őket, élnek-e még. Az emberhalmuk a szokásos elrendezést mutatja: legfelül az artisták vannak. A tagjaik merevek, a húsuk, mint a vas, és az egész testük sokkal nehezebb, mint ahogy kinéz. A legtöbben már lélegezni sem tudnak, gyorsan megmasszírozom a mellkasukat. Alattuk a bohócok fekszenek. A sok sminktől akkora ráncaik nőttek, hogy eltűntek az arcvonásaik, így csak a ruha alapján lehet beazonosítani, kik is voltak egykor. A következő réteget pár elhízott erőművész alkotja, ők pedig az úgynevezett maradékon fekszenek: az egyetlen állatidomáron, aki életben maradt a nyugdíjig, noha már se karja, se lába nincsen. Fakírokon, akiknek ujjnyi lyukak vannak a bőrükön, meg az egyetlen nyugdíjas építőmunkáson, akinek a háta C alakban hajlott meg, így egyfajta párnaként szolgál a többieknek.

Mindannyian egyedülálló férfiak.

Megpróbálnak beszélgetni velem a lassú, akadozó, öregember tempójukban, de csak ilyesmikre futja tőlük:

– Te…

– Figyelj… már…

– Hallod…

Mérlegelem a lehetőségeimet, hogy válaszoljak-e vagy sem, és mert őrületesen fázom, a “nem” mellett döntök. Éppen másznék ki az egyik résen, mikor a halom alól ezt hallom meg: – A guminő?

Nem tudom, melyikük mondta, de valaki válaszol rá: – Rotáca gyerekével.

Rotáca Bóca apjának művészneve. Az egész éjszakát ott kell töltenem, hogy megértsem, miről beszélnek: Rotáca körül minden nő tönkrement, Báca anyja például belehalt a szülésbe, az előtte lévő nőjét megette egy fa, az utána jövő pedig lebénult.

– Szerinted… – kérdezi valaki a halomból, nekem meg perceket kell várnom a folytatásra. – A gyereke… vajon… ezt az… átkot vagy nem tudom… minek hívjam… szerinted… örökölte?

Hosszan nézek magam elé, közben vacogok.

Megpróbálom felidézni, Bácának miféle női voltak korábban, és hát nem sokat tudok róla, holott… De ekkor megjön a válasz:

– Rotáca is az apjától örökölte.

Az igazság az, hogy szerintem Báca körül mindig nagyon hamar eltűntek a nők.

Ezen gondolkodom, miközben a hajnali fényben visszamegyek a lakókocsimhoz. Lehet, hogy Paris veszélyben van? Bár az is kérdéses, elhihetek-e bármit abból, amit hallottam. Öregek… A legtöbbjük már arra sem tudna válaszolni, hogy hívják.

Megpróbálok aludni, de nem tudok, az agyam jár, így inkább járkálok a lakókocsimban. Nem állom meg, hogy ne nézzek ki Paris lakókocsijára, aminek egyik vége majdnem teljesen eltűnt a sárban, míg a másik az ég felé áll.

4

Azzal a gondolattal kelek fel, hogy tudni akarom, létezik-e Báca családi átka. Ki sem bontom magam a takaróimból, úgy nézek ki az ablakomon, és veszem észre, hogy az egész társulat azon van, hogy Paris lakókocsiját ismét vízszintesbe hozzák – mindenki ott van, kivéve én… Ez a nap is remeknek ígérkezik.

Reggeli közben megpróbálom kideríteni, mit tudnak erről az átokról az emberek, de mindenki úgy viszonyul hozzám, mint egy ismeretlenhez, mondjuk nem meglepő, sosem beszélgettem velük úgy igazából. Megpróbálok szóba elegyedni a testépítő párral. Végignéznek rajtam, de közben is egymás szájára vannak rátapadva, majd a férfi a reggeli almaízes pirítósukat áttolja nekem, aztán mind a ketten elfordulnak. Az artisták sem foglalkoznak velem, a bűvészek pedig bebújnak a köpenyük mögé, és mire egyet pislogok, már csak egy fabábu van ott helyettük.

A csontsovány szakácsnő az egyetlen, aki hajlandó beszélni velem:

– Hát én akkor még nagyon fiatal voltam – motyogja. – Amikor még Rotáca itt volt, ó, akkoriban még talán a polgárháború sem ért véget. – Rám néz a nagy szemével, majd: – Az orvosnál voltál már?

Az orvos még nála is régebb óta dolgozik itt, talán még emlékezhet valamire, igen. A lakókocsija a karavánunk legszélén parkol, árnyékot vet rá a néha még mindig megingó sátor. Éppen az egyik japán zenészt kezeli, aki már nem bírja tüdővel a trombitálást. Nyugdíjazni akarja, a zenész azonban ellenáll, és a doki végül megkegyelmez neki, maradhat a társulatban.

Aztán én ülök elé.

– Maga ki? – kérdezi, mert már nem lát.

Mikor megtudja, hogy a mosolygós bohóc vagyok, a kezemről kérdez. Részletekbe menőleg és jó hangosan elmondatja velem, milyenek az ujjaim, hol hámlik a bőröm, hol görcsösek az izmaim, stb.

– Ha így folytatja, nem sokára nyugdíjba kell küldenem – ordítja a doki, mert már a hallása sem a régi.

Rotácáról kérdezem. Gondolkodik kicsit, majd bevallja, hogy neki aztán fogalma sincs senki ilyenről, de ha nagyon kíváncsi vagyok, nézzem át a kartonjait, hátha találok benne valami használhatót.

Mérlegelem a lehetőségeimet, de az az igazság, hogy nem is kérdéses, hogy döntsek. Parisra gondolok, és ha kell, az egész napot itt töltöm. Egymás után veszem kézbe a doki régi kartonjait. Nem érdemes semmilyen tudatos keresést csinálnom, itt minden annyira össze-vissza van, mintha forgószél söpört volna végig. Elég szembetűnő a doki kézírásának változása. Kezdetben olyan szép betűkkel írt, mintha rajzolta volna őket, majd ahogy romlott a látása, egyre nagyobbak és szögletesebbek lettek. Az elmúlt öt évben pedig már feljegyzéseket sem készített.

Megtudok egy csomó felesleges információt: a jelenlegi igazgatónknak például már annyiszor betört a feje, hogy elég, ha csak rászáll egy kismadár, összeroppan; a konyhás nő azért ilyen sovány, mert csak hajat eszik; az erőművész apjának pedig az izmai szétrobbantották a máját. Azt is megtudom, hogy egészen a halála előtti harmadik hónapig szűz volt, nem is csoda, hogy a fia állandóan a felesége száján lóg.

Kihagyom az ebédet, és nagyon jól teszem, mert megtalálom, amit keresek. Vagyis találok valamit.

– Az egy index-szám – magyarázza a doki. – Gondolom, kőkórházba kellett vinni, aztán bekérték a dossziéját. Ez az szám alapján lehet visszakérni a központi adatbázisból. Legalábbis húsz évvel ezelőtt még így volt.

Megkérem, hogy szerezze vissza Rotáca dossziéját, de sajnos túl öreg ahhoz, hogy hivatalosan praktizáljon, így már nem tudja kikérni. Másik utat kell találnom.

Nem igazán fókuszálok az esti előadásomra, bár kimegyek a porondra, és megszokásból megcsinálom, de közben a lehetőségeimet mérlegelem, hogyan tudnék hamisítani magamnak dosszié visszaszerző levelet. Nagyjából sehogy sem. Az igazgatónk ekkor nyúl ki értem, és húz be a függöny mögé, mert nem vettem észre, hogy már be kellett volna fejeznem az mutatványomat.

Fel-le járkálok a függöny mögött, próbálok gondolkodni, kitalálni valami hasznosat, de mint a zátonyra futott hajó, annyi vagyok…

Paris libben el mellettem, érzem a parfümje illatát, eredeti francia keverés, és olyan erős, hogy még egy férfi testszagát is elnyomná. És egyben csodálatos is, ezért a függöny mögül kezdek leskelődni. Paris gumiként hajlik, az egész testét spirál alakba csavarja, elképesztő, a közönség is leesett állal figyeli.

A teste hirtelen megrándul.

Egy pillanattal később elesik, elterül a porban, apró porfelhők szállnak fel körülötte, a reflektorfényben csillognak a bennük lévő jégdarabkák.

Paris gyorsan feláll, meghajolni nem hajol meg, csak int a kezével, hogy ennyi volt, köszöni a tapsot, majd gyorsan besiet a függöny mögé. Úgy szalad el mellettem, hogy észre sem vesz, a járása pedig nem olyan könnyed macskajárás, mint korábban, kicsit biceg.

Ha létezik, talán éppen most lépett működésbe a Báca/Rotáca átok.

Este olyan hideg van, mint még soha, meg sem bírom mozdítani az ujjaimat, közben fel-le járkálok a lakókocsimban. Megfordul a fejemben, hogy hagyni kellene az egészet, elég nekem, ha csak saját magamra gondolok, csakis saját magamra, na meg azt sem érdemes elfelejtenem, hogy a Biblia mindhárom részében leírták: “minden faluban van egy szerelmes, aki senkinek sem kell”. Ám én mégis segíteni akarok Parisnak, nem akarom, hogy úgy végezze, ahogy Báca és az apja közelében a többi nő.

5

Az előadás után mondom meg az igazgatónknak, hogy orvost kell találnom.

– Ott van a kocsija, ahol szokott – hadarja, miközben össze-vissza rohangál, én pedig próbálom tartani vele az iramot.

– Mármint igazi orvost – mondom neki, erre megáll, én pedig azt is hozzáteszem, hogy be akarok menni a faluba, vagy városba, vagy mi van itt.

– Nekem mindegy – vonja meg a vállát az igazgató -, de a holnapi előadásra legyél itt! – És azzal elrohan.

Az utolsó kocsira kérem fel magam, ami a városba indul. Farkasszerű állatok húzzák, a kerekek mellé pedig sítalpakat szereltek. A városiak szőrös, nagykabátos emberek, mindannyian ugyanúgy néznek ki. Mintha mind egy fotó végtelenített másolatai lennének.

A város egyetlen magas épülete a templom, a tetején egy púpos alak rak a máglyára, ami épp kezd elaludni. Az épületek vályogból vannak, és mindegyik olyan, hogy pillanatok alatt újra lehet építeni, ha valami baj történik vele – mondjuk, elsüllyed. Az orvos háza előtt tetetem le magam, míg a többiek mennek a kocsmába.

Az orvos háza csak annyiban különbözik a mellette állóktól, hogy van egy kis hozzátoldás, gondolom, a rendelője. Az ajtó nyitva, bemegyek. Odabent mindenhol üvegcsékben lebegő kisállatok testét találom, az összes polc ezekkel van tele, de van itt lószív, izomdarabok, a lámpa körül pedig apró, halálfejes lepkék kőröznek.

Az ablakon át kilátok a belső udvarra, ahol egy kislány szaladgál a karikája után, de van még ott egy kopasz fa, meg egy kőasztal, rajta a kislány többi játékával. Épp ki akarok szólni neki, hogy hé, hol az apukád, mikor felbukkan az orvos.

– Hát maga? – kérdezi, én pedig elmondom neki, hogy egy dossziéra lenne szükségem a központi nyilvántartásból.

Nevet, és el akar küldeni, majd kikiabál a lányának, hogy lefekvés, jöjjön be, a kislány pedig így is tesz. Közben én azt magyarázom, hogy a dosszié nagyon fontos, talán élet és halál kérdése. Rádöbbenek, hogy ez talán tényleg élet és halál kérdése.

– Az orvosi dolgok az orvosokra tartoznak – állapítja meg az orvos, majd a beszaladó kislányát felteszi a műtőasztalra.

– Bohóc, bohóc, bohóc! – kiabál a kislány, mert még mindig sminkben vagyok.

A doki elkezd kikeverni valamit, amit aztán felszív egy fecskendőbe, közben a kislánya megállás nélkül lóbálja a lábát, izeg-mozog, tele van energiával, és azt ismételgeti, hogy cirkuszba akar menni, hogy az iskolában már mindenki volt, csak ő nem, hogy látni akarja a bohócokat, de az apja csak ennyit mond rá: – Nem.

Mérlegelem a lehetőségeimet, és úgy döntök, kihasználom a gyenge pontot. Felkapok egy marék szikét, és zsonglőrködni kezdek velük.

– Mind használt – kapom a figyelmeztetést -, ha valamelyikkel megvágja magát, kezdheti ásni a sírját.

A kislány tapsol és mosolyog, és azt ismételgeti, hogy látni akarja a cirkuszt, a cirkuszt, a cirkuszt!

– Nem – mondja az apja, én pedig hozzáteszem, hogy minden napra tudok ingyen jegyet szerezni.

A kislány nagy szemekkel néz az apára, aki közben beadja neki az injekciót.

– Lécci-lécci-lécci – mondja a kislány egyre lassabban, majd lefekszik.

– Holnap iskola – véli az apja. – Ahogy minden nap. Szóval inkább aludj.

– De nem akarok… – motyogja a kislány, az apja pedig nem mond rá semmit sem.

A kislány, mielőtt elalszik, ennyit kérdez még: – Ma sem lesz vacsora?

Az apja ledermed, mint akit fejbe vágtak.

– Elfelejtettem… Ne haragudj, drágám.

De a kislány már alszik.

Állunk mellette, én pedig az összes szikét elkapom az egyik kezemmel. Kipillantok az ablakon, és ekkor látom meg, hogy a fa mellet nem kőasztal áll, hanem egy sír.

– Egy nő van veszélyben – mondom az orvosnak, az meg bólint, és karjába veszi a kislányát.

– Meglátjuk – mondja.

Gyalog megyek vissza a cirkuszba, és iszonyatosan hideg van, bármerre fordulok, a szél mindig szemből fúj, a vékony bohócruhám pedig nem véd semmit sem, olyan, mintha meztelen lennék. Kérnem kellett volna a helyiektől egy kabátot.

Másnap Paris látszólag rendben van, mintha semmilyen Báca/Rotáca átok nem létezne, és a szokásos könnyű lépteivel sétál, épp csak a lábujja merül bele a sárba.

Még a nyitás előtt megpróbálok szerezni két jegyet a kasszás nőtől, aki azonban csak ül a kis kocsijában, egyik cigiről gyújt a másikra, a füsttől elszürkült üvegen át néz rám, és ingatja a fejét, hogy tőle aztán semmit sem kapok, legalábbis ingyen nem. Na jó, egy lehetőséget látok magam előtt: veszek két jegyet.

Aztán fel-le járkálok, várom a dokit, meg a kislányát. Közben a pantomimesek ugrálnak körülöttem, fogadják a megérkező embereket, és azt mímelik, hogy melegük van. Megpróbálok tudomást sem venni róluk, végül is semmi mások, csak félresikerült bohócok, egy alsóbb kaszt, de látják, hogy itt vagyok, és engem is be akarnak vonni a marháskodásukba. Elhajtom őket.

A doki nem sokkal a kezdés előtt bukkan fel, vele van a kislánya is… meg egy csomó másik gyerek. A kislány az egész osztályt meghívta, tizenöt gyereket. Még szerencse, hogy rajtam van a mosolygós sminkem, különben látnák, milyen arcot vágok.

– Mi a baj? Őket nem tudja bevinni? – kérdezi a doki, majd azt mondja, amilyen lassú itt a posta, megtippelni sem tudja, mikorra ér ide az orvosi mappa.

Felsóhajtok, és minden gyereknek veszek jegyet.

Az előadásra összeszedem magam. Nem tudom már annyira felpörgetni magam, mint amikor a szakmát kezdtem, de egész jó állapotban vagyok. A közönség azonban nem vevő arra, amit csinálok, teljesen más hangulatban vannak, mint lenniük kellene. Báca produkciója sokkal inkább felvidította őket, minthogy levitte volna a hangulatot, így pedig az én teljesítményem is sokkal erőtlenebb. Kösz, Báca.

És ez innentől kezdve minden nap így megy. Báca már rég nem a szomorú bohóc karaktert hozza, sokkal inkább az enyémet. Az igazgatónknak is feltűnik a változás, és mikor látom, hogy Báca az én sminkemmel jön ki a lakókocsijából, haragomban összetöröm a tükreimet.

A doki és a kislánya iskolástársai minden nap jönnek, már lassan több pénzt költöttem rájuk, mint amit egy évben keresek, de a mappa még mindig nem jött meg.

– Lassú a posta – mondja minden nap a doki, miközben tereli be a gyerekeket a cirkuszba.

Változik a műsor: Paris nem lép fel minden nap, és ha ki is megy, sokkal óvatosabban csinál mindent. Szinte csak az jár a fejemben, hogy lehet, tényleg létezik az átok?

Esténként már alig tudok aludni, forgolódom, és vagy ezen gondolkodom, vagy azon, hogy miért csináltam ezt? Vajon amit érzek Paris iránt… Egyáltalán érzek bármit is iránta? Miért akartam neki adni a virágokat? Hol van az életemben az a pont, amikor ezt eldöntöttem? Vagy nem én döntöttem el, hanem egyszerűen csak kialakult? Egyszerűen csak úgy “lett”? Nem tudom… Képtelen vagyok aludni.

Az emberek lassan kezdenek ráunni az előadásunkra. A teltházból félház lesz, majd annál is kevesebb. Az egyetlen kitartó csoport, akik mindig itt vannak, az iskolások, de szerencsére ők is egyre kevesebben jönnek. Az igazgatónk indulni készül, a munkásokkal már a kocsik kiemelését tervezi, én pedig meg akarom sürgetni a dokit, de azt mondja, nem tehet semmit sem.

– Ilyen a posta. Lassú.

Paris hirtelen felhagy a fellépéssel. A hivatalos indoklás szerint pihennie kell, mert az utóbbi időben nagyon megerőltette magát. Báca továbbra is minden este jár hozzá.

Aztán egyik este a doki, miközben lesegíti azt a hat gyereket, aki még kíváncsi a cirkuszra, és akik között már nincs ott a lánya, a kezembe nyom egy mappát.

El sem hiszem!

Aznapra lemondom a fellépést, az ujjaim úgyis teljesen merevek a hidegtől. Berohanok a lakókocsimba, és nem tudom, hogy az izgalomtól, vagy a hidegtől, de remegő kézzel lapozom fel a mappát. Rengeteg fényképet találok benne. Itt van rögtön Báca anyja, abszolút felső kategóriás nő, az első képen vékony, a másodikon már pocakos, mellette ott vigyorog Rotáca, de hogy tényleg vigyorog-e, vagy csak smink, nem tudom eldönteni. A következő képen Báca anyja épp belehal a szülésbe. Aztán Báca fotói következnek, kisgyerekként a cirkuszi kocsik között, majd az ilyen-olyan barátnői jönnek, artista lányok, zsonglőrök, mind nagyon-nagyon szépek, és mindegyiküknek Báca volt az utolsó kapcsolata, mert utána mind meghaltak.

Ami viszont egészen hihetetlen, hogy ezt senki sem kötötte össze Bácával, az egész mappa azzal foglalkozik, milyen lelki megpróbáltatásokat kellett kiállnia, ahogy elhullottak a barátnői, és hogy szép lassan annyira megerősödött, hogy valószínűleg már bármilyen lelki terhet el tudna viselni.

Becsukom a mappát, kinézek az ablakomon.

Paris lakókocsijában a függönyök be vannak húzva, és már túl késő van ahhoz, hogy lássam Bácát megérkezni, de tudom, hogy ott van. Szinte a csontjaimban érem, ahogy Paris napról-napra esik szét, ahogy megeszi Báca családi átka. Ezt pedig képtelen vagyok annyiban hagyni, és dühömben beleütök az falba, mire az ablakom majdnem kiesik a helyéről.

6

Nem alszom. A takaróimba bugyolálva állok az ablak előtt, érzem a réseken átszűrődő hideget, és várom, hogy elmenjen Báca. Várok és várok, közben feljön a nap. A gyenge fényben torz szárnyú denevéreket látok cikcakk alakban repülni, próbálják elkapni azt a kevés rovart, ami a környéken van, de inkább csak egymással verekednek. Elsőként a horizont világosodik ki, és jön egyre közelebb és közelebb, feltárva a föld felett legalább derék magasságban terjengő ködöt.

Báca akkor bukkan fel, mikor a köd elkezd visszaszállni a földbe.

A lehetőségeimet mérlegelem: megtarthatom a mappát saját magamnak, vagy… Na jó. Felesleges hazudnom magamnak.

Elindulok.

A takaróimban lépek ki, de így is érzem a hideg apró tűszúrásait. Paris lakókocsija előtt állok meg. Egyetlen mozdulatba kerülne becsúsztatnom a postaládájába, lebuktatnom Bácát, és tönkretenni a kapcsolatukat. Azt kérdezem magamtól, vajon megtehetem-e. Hogy vajon nem lenne-e jobb, ha mindent hagynék folyni a maga útján? És ha hagynám folyni, mi lenne a vége?

Hirtelen megteszem, becsúsztatom a mappát Paris postaládájába.

Épp csak befér, a láda teteje még éppen be tud záródni, látom rajta a nagy KÖSZÖNÖM feliratot. Megkönnyebbülést érzek, mintha minden sínen lenne, és egész jó kedvem lesz, miközben elindulok vissza a lakókocsimba. Sőt, kifejezetten jó kedvem van, énekelni is tudnék, de nem éneklek, mert iszonyatosan hideg van.

Lefekszem az ágyamra, és élvezem, hogy végre együtt mosolygok a sminkemmel.

7

Lekésem a reggelit. Mikor odamegyek, a konyhásnő már el is mosogatott, éppen a kezét törli.

– Pocsékul nézel ki – mondja.

Figyelembe véve, hogy alig aludtam, ez nem meglepő. Az inkább, hogy már a sminkem sem takarja. Reggelit viszont kapok, félretette nekem, és még a testépítő pár is odaadja a megmaradt pirítósukat, almaszósszal.

Nem állom meg, hogy ne kérdezzem meg, mi újság Parissal.

– Semmi – mondja a konyhás nő, majd megy előkészíteni az ebédet.

Paris függönyei még mindig be vannak húzva, ő pedig nincs sehol. A kíváncsiságom kint tart, a lakókocsim előtt gyakorlok, nem foglalkoztat a hideg sem. Az igazgatónk éppen az ebéd előtti ellenőrzését végzi, mikor meglát, és iderohan hozzám.

– Hogy néz ki a sminked? Hozd rendbe magad! – hadarja, majd rohan tovább.

Egészen ebédig várnom kell, hogy Paris előkerüljön. Az összes létező ruhája rajta van. Azt hittem, adni fogja valami jelét, hogy megkapta a mappát, hogy felszabadultabb lesz, vagy… nem tudom. Ehelyett olyan, mint mindig.

Követem, és azt hiszem, kész vagyok arra, hogy odamenjek és megkérdezzem, mit akar most tenni. Mármint kidobja-e Bácát?

Aki éppen ekkor jön szembe. Most fejezte be az ebédet, még a száját nyalogatja, én pedig beugrok egy lakókocsi mögé. Nem tudom, mire készüljek, bármi megtörténhet, figyelek…

És Paris…

…úgy megy el Báca mellett, mintha nem is ismerné.

Báca szintén.

És ez, azt hiszem, jó jel, ó igen, Paris kidobta Bácát, aki…

…aki ekkor megfordul, elkapja Paris derekát, ő pedig kuncog kicsit, majd megcsókolják egymást. Körülöttem mintha megfordulna a világ. Vagy mintha üvegvázák törnének szét a testemben, és nem marad más, csak szilánkok.

Paris elmegy ebédelni, Báca pedig a dolgára, elsétál mellettem, észre sem vesz.

Követem Parist. Ebéd közben csak őt figyelem, ahogy szép kecses mozdulatokkal lapátolja magába a körtepürét. Hogy lehet az, hogy nem foglalkoztatja a mappa? Az, hogy Báca őt is tönkre fogja tenni, ahogy minden más nőt az életében?

Nem állom meg, hogy ne menjek oda.

Azt sem igen tudom, mit csinálok, a lábam mintha magától mozogna, és közeledem felé, és már ott is vagyok, és leülök vele szemben, ő pedig nem néz rám, csak eszik.

Az arcának olyan kontúrja van, hogy el sem hiszem, amit látok. Hogy létezhet ilyen különleges arc? Elképesztő…

De azért megszólalok, és azt mondom: – Helló.

Paris felnéz, majd visszatér a kajájához.

Megmondom neki, hogy tőlem kapta a mappát. Nem reagál.

– Tudod, tegnap este, vagyis inkább ma hajnalban.

Nem néz fel, csak eszik.

– Paris!

Erre felpillant, és azt mondja: – S’il vous plaît parler français.

– Tessék?

– Je ne parle pas votre langue.

Úgy állok fel onnan, mintha fejbe vágtak volna. Paris csak franciául ért, egy szót sem tudok vele beszélni.

8

A fejemet a lakókocsim falába verem.

Üvölteni akarok, de a levegő túl hideg, beszívni is alig bírom.

A rohadt kályhám nem fűt, csak a füst jön belőle, lefolytja a tüzet, dühömben kikapcsolom, legyen hideg, nem érdekel, legyen akkor hideg!

Átkozom magam, hogy nem csak saját magamra gondoltam, nem kizárólag csakis egyes egyedül saját magamra, pedig tudtam, hogy azt kellett volna, de mennyire hogy tudtam!

Mi vitt rá arra, hogy Parisnak akarjam adni azokat a virágokat? Próbálok valami logikus indokot találni az emlékeim között, de semmire sem sikerül rájönnöm. Csak úgy eldöntöttem, azt hiszem. Talán sosem vonzott hozzá semmi sem. Az egész tévképzet volt, hiszen soha egyetlen szót sem beszéltem vele! Mert ha beszéltem volna, legalább azt megtudtam volna, hogy francián kívül nem ért más nyelvet.

Hallom az előadásra hívó csengőt, de nem tudok elindulni.

Végül az egyik munkás jön el értem, bekopog, és mert nem nyitok ajtót, bekiabálja az ablakomon, hogy az igazgató piszok sürgősen vár, kapjam össze magam. Odakint már félhomály van, látom magam tükröződni az ablaküvegben. Az arcom lóg, a sminkmosolyom pedig már semmit sem takar, fel kellene ismét kennem, de a tükröm ezer darabban van.

Nem akarom felkenni, döbbenek rá.

Úgy megyek ki a porondra, mint aki öngyilkosságot készül elkövetni. Azt akarom, hogy mindenki lássa, milyen rossz nekem, hogy éppen szenvedek, méghozzá a legrosszabb fájdalomtól. Belebakizom a produkciómba, elejtem a dobálandó tárgyaimat, és ahogy körbenézek a közönségen, kik sajnálnak úgy igazán, rádöbbenek, hogy még sosem voltak ilyen kevesen, csak néhány ember ücsörög idebent. Alig tapsolnak meg.

Vissza akarok menni a lakókocsimba, azt akarom, hogy mindenki lássa a társulatból is, most épp nem vagyok alkalmas semmire sem. Paris tipeg el mellettem. Az igazgatónk bejelenti, hogy a francia guminő ismét kilép a világot jelentő homokkörbe, hurrá-hurrá.

Mérlegelem a lehetőségeimet, de végül arra jutok, hogy megnézem, mit csinál. Tudom, hogy nem kellene, de… A függöny mögül lesek ki. Paris remek formában van, a teste úgy hajlik, mintha valóban gumiból lenne, egészen elképesztő látvány.

Talán ez tetszett meg nekem? Az energia, amit a produkciójába ad bele?

Spárgába áll, majd a levegőben lévő lábát spirál alakban csavarja meg… mikor megrándul a teste, az arcán pedig olyan ijedtség ül ki, hogy még a depressziómról is elfelejtkezem.

Paris nem tekeri ki magát a pózból, kérlelve néz hátra, az igazgató pedig már rohan is be, miközben két sátorépítő munkással kiviteti Paris lehetetlen pózban álló testét.

Mind Paris lakókocsija köré gyűlünk, és jobbra-balra mozgunk, hogy ne süllyedjünk el a sárban. Egyedül az orvos és az igazgató van bent nála. Báca a tömeg szélén áll, látszólag nem aggódik jobban, mint bárki más.

Az orvos ekkor jön ki, és hiába kérdezzük, szótlanul megy el, bár valószínűleg azért, mert semmit sem hall. Nem sokkal később az igazgató is kipattan a lakókocsiból, majd elhadarja, hogy Parisnak semmi baja, a dokink visszahajtogatta a lábát a helyére, de pihennie kell. Két pantomim áll előttem, és arról beszélgetnek, hogy mindez a hidegtől van, Paris gumiteste egyszerűen nem bírja.

Én azonban igazolva látom az átok meglétét, és nem hagy nyugodni a tudat, hogy tehettem volna valamit, sőt, segítenem kellet volna. Hogy elkerüljük a balesetet. Ezt is, meg a korábbiakat is… Ezzel szemben mit csináltam? Morgolódtam, hogy magamra gondolok, blabla, csakis magamra. Nagyszerű ember vagyok…

És olyan dühös, és annyira fázom, hogy megragadom a kályhámat, ki akarom tépni a helyéről, kidobni az ablakon, a falon, mindegy, el akarom pusztítani, valamit el akarok pusztítani!

Ekkor látom meg Bácát. Az állatok felé megy, nyilván ma rajta van a sor, hogy gondozza őket. Nem tűnik úgy, hogy bármiféle lelkiismeret furdalása lenne, hogy ismét tönkretett egy nőt. Igazából pontosan olyan arca van, mint mindig. Szomorúra sminkelt, de alatta mosolyog.

Mi van akkor, ha aznap, mikor a mappát odaadtam Parisnak, Báca még visszament hozzá? És meglátta a mappát. És mondjuk meg is ismerte. De ha nem is ismerte meg, kíváncsiságból kinyitotta, és mikor rájött, az bizonyíték a családját sújtó átokról, ellopta? És akkor Paris sosem láthatta a mappát… Vagyis nem tud az átokról!

Elindulok Báca után, tudni akarom, mit csinált a mappával.

Mikor odaérek hozzá, éppen a hiénákat simogatja, akik kiscicaként fogadják ezt. Mikor morogni kezdenek, Báca körbenéz, és meglát.

Dideregve megyek oda, és nekiszegezem a kérdést, mit csinált a mappával?

– A mivel?

Értetlenkedjen, ha akar. A hiénák morognak, fel-le járkálnak a börtönükben. Báca próbálja nyugtatni őket.

– Cö-cö, nyugi kislányok – mondja, majd felém fordul. – Ne hergeld őket. Mindketten gondolatolvasók.

– Mit csináltál a mappával?

Báca felsóhajt, és úgy néz rám, mintha valami fogyatékos lennék.

– Te most nagyon figyelj – mondja szép tagoltan. – Fogalmam sincs, mir…

Felordít, én pedig ijedtemben majdnem kiugrom a takaróimból. Báca egészen furcsa pózban esik össze, nem teljesen értem, hogyan képes erre, amíg meg nem látom, hogy hiányzik a keze. Amivel az előbb a hiénákat simogatta, azon most a két állat veszekszik, a kéz pedig még mindig remeg, mintha ki akarna szabadulni, és visszaszaladni a gazdájához.

Báca akkorát ordított, hogy mások is meghallották, és szaladnak ide olyanokkal, hogy:

– Mi történt?

– Baj van?

– Mi volt ez?

Az orvos meglepően gyorsan ér ide, és miután elmondják neki, mi történt, mert a sötétben már semmit sem lát, villámgyorsan látja el a sebet. Bácát pont úgy álljuk körbe, ahogy Paris lakókocsiját. A doki kicsit kinyújtja Báca bőrét, majd csomót köt rá, és még azelőtt végez, hogy Báca elvérezne.

– Pihennie kell – üvölti a doktorunk suttogás helyett az igazgatónk fülébe.

Az egész társulat Bácát támogatja, viszik vissza a lakókocsijába. Én maradok ott egyedül, meg a hiénák, akik egy ideig még úgy veszekszenek azon a kézen, mintha az életük múlna rajta, majd megunják, és a sarokba dobják. Nézem, és látom, hogy tele van harapásnyomokkal, és hogy még nem halt meg teljesen, mert néha megrándul, de egyre erőtlenebbül és egyre ritkábban.

9

Báca balesete kicsit felélénkítette a cirkusz iránt az érdeklődést: kb. negyedházat tud csinálni, így pedig még épp megéri maradnunk, lehozunk pár előadást. A félkezes produkciója annyira lehangoló, hogy az én előadásom puskaporos hordóként robban. Az embereknek elég csak meglátniuk a nagyjából rendbe hozott sminkmosolyomat, máris megkönnyebbült nevetésben törnek ki, innentől kezdve pedig az is bőven elég lenne, ha csak állnék a porond közepén és a fenekemet vakarnám.

Paris is kezd rendbe jönni, különösen mert Báca már nem jár hozzá esténként. Az összes találkozásuk annyi volt, hogy Paris az egyik ebédnél leült mellé, megérintette a vállát, mire Báca felpattant, és elsietett. Azóta általában a lakókocsijában ücsörög, a függönyei behúzva, és csak az előadás kezdetét jelző csengő hangjára jön elő.

Az igazgatónk egyik előadás előtt odajön hozzám, és azt mondja: – Te ott voltál, mikor azok a dögök leharapták a kezét.

Még a saját fogalmaim szerint is lassan bólintok.

– És azt is láttad, mi történt?

Jár az agyam, mit mondhatnék, és végül ezt: – Nagyon izgatottak lettek az állatok, ő pedig továbbra is bent tartotta a kezét, és…

– Hányszor pofázzam még el, hogy óvatosan azokkal a dögökkel! – rúg bele az igazgatónk a sárba, majd rohan el.

Igazából nagyon könnyűnek érzem magam, és ezt az érzést csak fokozza a bombasiker előadásom, méghozzá annyira, hogy ebéd közben fogom magam, és odaülök Paris mellé.

– Helló! – mondom neki, ő pedig rám néz, elmosolyodik egy pillanatra, majd visszatér a kajájához.

Tudom, hogy nem érti, de azért elmesélem neki, hogy ami történt, Báca hibája volt, majd még beszélek erről-arról, talán értelme sincs… Paris viszont hallgatja, sőt, egy idő után szembefordul velem, a számat nézi, mintha arról akarná leolvasni.

– Je ne comprends pas un mot – mondja, és mosolyog.

Én is mosolygok a sminkem alatt.

Egyre többet beszélgetünk, noha egyikünk sem érti a másik szavát, de ez nem zavar minket. Paris egyre hosszabb dolgokat mond, néha percekig csak vartyog és vartyog, én pedig egészen le vagyok nyűgözve, milyen furcsa nyelv a francia, olyan, mintha meztelen csigák siklanának a szájban.

Nem kellett volna kidobnom az üvegvirágokat, döbbenek rá egyik este.

A lakókocsimban olyan elképesztően hideg van, hogy aludni sem tudok. Mérlegelem a lehetőségeimet: most vagy szétrúgom a kályhámat, vagy fogom magam és átmegyek Parishoz. A jégvirágos ablakomon át nézem a lakókocsiját, a tiszta ablakait, meg a szép fekete füstöt, ami a kéményéből jön.

Azt hiszem, nem kell tudnom, mi vonz Parishoz, mert csak az számít, hogy vonzódom hozzá.

Átmegyek. Mosolyog, mikor beenged, én pedig belépek a meleg lakókocsijába. Olyan kellemes ott lenni, hogy arra nincsenek szavak. Paris a kályhája mellé ül, én pedig a legszívesebben meztelenre vetkőznék, hogy minél nagyobb bőrfelületen szívhassam magamba a meleget.

Ekkor látom meg a könyvespolcát. A sok francia kötet között ott hever a mappa is. Kézbe veszem.

– Il était le seul moyen.

Hirtelen nevetni kezdek, mert rádöbbenek, hogy Paris az egészből egy szót sem értett, felesleges volt az egész. Bár belegondolva, nem, sőt, egyáltalán nem.

Nem állom meg, hogy ne gomboljam ki az ingem. Lefekszem az ágyára, és élvezem, ahogy a meleg simogat. Paris mellém ül, a bőrén pedig mintha türköződne a kályhában égő tűz lángja. Elképesztően szép nő. Nem állom meg, hogy ne érjek hozzá. Paris kicsit zavarba jön, de nem gond, mert én meg…

Én meg…

Megmarkolom, mert…

Paris ijedten csúszik odébb.

Végigfuttatom a kezemet a vállán, majd a karján, be a ruhája alá.

Nem tetszik neki, odébb akar húzódni, mire a válláról a könyökére csúszik a ruha, és ami feltárul, attól a lélegzetem is eláll. Paris bőre repedezik, mint az elöregedett gumi. De ez a tény egészen eltörpül ahhoz képest, hogy hideg…

Paris bőre hideg!

Pedig mindig biztos voltam benne, hogy olyan meleg lesz, mint egy kellemesen felforrósodott kályha, ezzel szemben…

Paris visszaigazítja magára a ruhát, majd gondolkodik kicsit, vállat vont, de a mozdulat nagyon furcsa, olyan csonttalan, majd befekszik mellém, és gyakorlatilag betakarja magát velem. A vékony bohócruhámon át érzem a testének a vonalát, és azokat a hihetetlenül mély repedéseket a combján, amik akkor jelenik meg a gumin, ha túl sokat nyújtják.

Az egész teste hideg, mintha üvegtáblát ölelnék magamhoz. Mérlegelem a lehetőségeimet, és rá kell jönnöm, nincs mit tennem. Saját magamra kell gondolnom.

Felállok.

Paris értetlenül néz rám, azt kérdezi: – Qu’en est-il maintenant?

Nem válaszolok semmit, csak kimegyek a lakókocsijából. Ahogy megyek vissza a sajátomhoz, kiszúrom az egyik pantomimet, amint a lakókocsik mögül figyel. Nem kérdéses, mire, vagy inkább kire fáj a foga, és belegondolva nem lep meg a felbukkanása. Ő, én, Báca… Korábban azt hiszem, az állatidomár járt hozzá, stb… Mintha végtelen sorozatban jönnének az emberek egymás után. Azt, hogy nem vagyok már az útjában, akár meg is mondhatnám neki, de egy utolsó pantomimesnek én nem fogok jófejkedni.

Aludni akarok, elfelejteni mindent, de túlságosan pörög az agyam. Az egész felesleges volt, teljes tévedés, és nem is tudom, kire haragszom, magamra, vagy mindenkire, de ezt a hideget én nem bírom tovább, és nem hiszem el, hogy a rohadt kályhám miért nem fűt rendesen!

Kiugrom az ágyamból, és minden haragommal belerúgok a kályhába, ami feldől, füsttel és korommal borítva be a lakókocsimat. Érzem a hőhullámot, ami elindul belőle, gyenge és kevés, és már el is halt. Így veszem észre, hogy a kályhám kéménye tele van korommal. A karvastagságú csövön maradt talán egy kisujjnyi lyuk, nem csoda, hogy a füst visszajött és lefojtotta a tüzet. Megütögetem a csövet, mire annyi korom dől ki belőle, hogy sötét ködbe borítja a lakókocsimat, és hosszú, hideg percekbe telik, mire leülepszik.

Felállítom a kályhámat, és annyi fát rakok bele, amennyi belefér. Majd még egy keveset.

A lángnyelvek kicsapnak belőle, nagyon veszélyes, de nem érdekel, mert végre olyan hőt ad, amilyenre mindig is vágytam. Egészen közel ülök hozzá, majd ráteszem a kezem, érzem, ahogy kezd átforrósodni, és látom, hogy a füst végre arrafelé távozik, amerre kell, hagyja égni a tüzet. És mert már nem tudok közelebb ülni hozzá, átölelem a kályhámat, szívom magamba a melegét, és rádöbbenek, hogy igazából mindig is csak egy dologra vágytam. Nevetek, és szerintem boldog vagyok.

Ajánlott cikkek

Close
Close